Arany Érdemkereszttel ismerték el a szolnoki múzeumvezető munkáját

– Milyen érzésekkel vette át az elismerést?

– Azt gondolom, mindenkinek jól esik, ha visszaigazolja az élet – akár egy ilyen kitüntetés formájában is – hogy személyének helye van a világban. 2001 óta vagyok a szolnoki intézmény vezetője, korábban a hatvani Hatvany Lajos Múzeumot igazgattam. Szülővárosomban, Gyöngyösön, az 1980-as évek végén lettem muzeológus. Nagy iskola volt az nekem, hiszen a muzeológia alapjait itt sajátítottam el...

– Kilencéves intézményvezetői tapasztalattal érkezett Szolnokra, akkor még a megyei múzeumi szervezet első embereként kezdhette meg munkáját.

– Valóban. Hatalmas kihívás volt egy kis múzeum éléről egy megyei élére kerülni. Vallom, hogy nem létezik olyan, hogy az igazgató nagyszerűen dolgozik, míg az intézmény egésze rosszul végzi feladatait.

Én abban hiszek, hogy együtt vagyunk sikeresek, és bizony a kudarcot is együtt kell elviselnünk. Ha visszatekintek az elmúlt esztendőkre, akadt ilyen is, olyan is.

– Ugyanakkor hadd mondjam el, hogy a mai napig büszke vagyok a közösen elért eredményekre. Például, hogy egy lepusztult laktanyanegyedből sikerült egy hatalmas múzeumi raktárkomplexumot kialakítani, 2005-re pedig felújíthattuk a Szolnoki Galériát.

– A közelmúltban több, országos szinten is jegyzett eseménynek adott otthont a múzeum. A Munkácsy-kiállítás és a protokoll- és diplomáciatörténeti tárlat egyaránt számos érdeklődőt vonzott. Sikerként tekint ezekre a programokra?

– Manapság nagyon nehéz megbecsülni, hogy miből lesz nagy siker. A legutóbbi Munkácsy-kiállítás csakugyan rendkívüli bevételt hozott, és több mint 52 ezer látogató látta a világhírű festő munkáit. Ellenben csalóka, ha egy gyűjtemény sikerét kizárólag a látogatószámon mérjük le. Egy kisvárosban már 10 ezer látogató is óriási szenzációnak számít. Ugyanakkor egy Balaton-parti városban ezt a számot viszonylag könnyű elérni. 

Ha ki kellene emelnem egy tárlatot a sok közül, amely különösen közel áll hozzám, azt mondanám, a Galériában megrendezett Tabán-kiállításunk ilyen volt.

– Azt a szolnoki városrészt akartuk bemutatni, amit sokan már leginkább csak fotókról és festményekről ismernek. Az egykori látkép, ha megmaradt volna, csodálatos, skanzeni hangulatot árasztott volna Szolnok ezen részén. A tárlat azért a kedvencem, mert annak megvalósításában valamennyi osztályunk közreműködött. Letették névjegyüket a régészeink, történészeink, néprajzosaink, művészettörténészeink, sőt, az irodalomtörténet is magáénak érezhette a Tabán világát.

– Ma már a múzeumok életét is átszövi a kor elvárásaihoz való folyamatos alkalmazkodás. Hogy működik ez a szolnoki intézmény esetében?

– Fontos megjegyezni, hogy a Damjanich János Múzeum mintegy egymilliós gyűjteményt tudhat magáénak. Ezen óriási anyag kezelése állandó kihívást jelent számunkra. Ami a látogatóközönségünket illeti, nagy öröm, hogy a gyűjteményünk mellett a látogatói létszámunk is emelkedett, leszámítva természetesen a koronavírus-járvány legsúlyosabb időszakát. 

Az intézmény modernizálása kapcsán azt mondhatom, a pályám elején már annak is örültünk, ha az egyes műtárgyakhoz részletes tájékoztató szövegek álltak rendelkezésre. Néhány évvel ezelőtt viszont már sokan a QR-kódokat kezdték keresni a kiállítóterekben.

– A numizmatikai kiállításunkat mi is elláttuk ilyenekkel, illetve a képtárban intelligens tárlatvezető berendezéssel is rendelkezünk. Lényeges továbbá, hogy vidéki viszonylatban legalább 15-20 évre készülnek az állandó kiállítások. Nem meglepő tehát, hogy a legtöbb pénzt és odafigyelést ezek kapják. Az efféle tárlatok azonban ma már hamarabb megszűnnek, hiszen immár az összes esetében elengedhetetlen a legkorszerűbb technika alkalmazása. Öt év elteltével az informatikai berendezések elavulnak, és a koncepción változtatni kell.

– A térség mely területére fókuszál a múzeum tevékenysége?

– Megyei hatókörrel működő intézmény vagyunk. Ez lényegében azt jelenti, hogy a koordinátor szerepét töltjük be főleg a régészet, a múzeumpedagógia és a műtárgyvédelem módszertani kérdéseiben. Egy 24 tagból álló intézményi hálót igyekszünk támogatni. Bízom benne, hogy munkánk révén sikerrel szolgáljuk a Jászkunság egészének kulturális életét. A mostani elismerés, melyről hiszem, hogy csapatmunka eredménye, talán éppen erre kitűnő visszajelzés.