Huszonnégy hét után, alig nyolcszáz grammosan jött a világra Simon

A szolnoki Császár család három évvel ezelőtt, áprilisra várta a kis testvér, Simon érkezését. A terveket viszont az élet felülírta, és már december tizennyolcadikán megindult a szülés.

– Simi jól érezte magát a pocakomban – bár nyolchetes korától feküdnöm kellett, cukorbetegség miatt diétáztam és szedtem egy gyógyszert, ami megtartja a terhességet –, de egyébként szépen növekedett. Egyszer csak a semmiből indult a szülés – emlékezett vissza a közel három évvel ezelőtti napra Császárné dr. Sándor Laura édesanya.

– A fájások váratlanul kezdődtek, azonnal be is mentünk a Hetényi Géza Kórházba, ahol akkor úgy látták jónak, ha továbbküldenek minket Debrecenbe. Mindent megtettek, hogy visszatartsák a fájásokat – mesélte.

A vetélés határa a huszonnegyedik hét – Simon mindössze néhány nappal többet töltött édesanyja pocakjában. A debreceni kórházban mindent megtettek az orvosok azért, hogy leállítsák a folyamatot, egy rövid időre sikerült is megszüntetni a fájásokat, melyek két órával később újrakezdődtek.

– Egy idő után már nem lehetett visszatartani, tizenkilenc órán át vajúdtam, Simon végül császármetszéssel született, hogy ne sérüljön meg. Ügyesen felsírt, amit csodaként éltem meg – mondta hálásan az édesanya.

A kisfiú egészségesen, nyolcszázhúsz grammosan jött világra, az első napokban azonban hétszáz grammra fogyott vissza.

– Rengeteg félelem volt bennem – tette hozzá őszintén Laura. – Orvosként ott kattogott a fejemben az összes koraszülöttséggel járó szövődmény a tüdőbetegségtől kezdve a szemproblémákig. Döntést kellett hoznom, hogy rettegek tovább, vagy Simonra figyelek, és anyatejet varázsolok, mert most ez a legtöbb, amit tehetek érte. Azt súgta a szívem, hogy Simonnak nem lesz semmi problémája, ebben a szituációban az ő egészsége volt a tét, le kellett vetkőzni doktori mivoltomat, és ezerötszáz százalékig anyukának kellett lennem – avatott be a kételyeibe.

A család szerint sikertörténetük kulcsa, hogy Simon egészséges koraszülött volt, és nagyon jól tudta a dolgát. Hat hetet töltöttek a debreceni koraszülött intenzív osztályon, ahol a szakmai csapattól minden segítséget, támogatást megkaptak. Később a szubintenzív osztályra kerültek, ahol már az édesanya ápolta, pelenkázta apró kisfiát.

– Simont nagyon vártuk, nagyon vágyott kisbaba volt, akit a testvére és mi is nagyon szerettünk volna. Minden percben biztosítottuk őt arról, hogy neki köztünk a helye – így biztatták a kis jövevényt.

Simon a születése után kétszer kapott vérátömlesztést, előfordultak légzéskimaradások, ami a légzőközpont éretlenségéből adódtak,

ezek rendkívül nehéz pillanatok voltak, de valójában az extrém koraszülöttség velejárói. Az élete sosem volt veszélyben, nem került lélegeztetőgépre, csak orron keresztül légzéstámogatást kapott.

– A kezelőorvosunk csodás szakmaisággal és ember­séggel segített bennünket. A második nap már ken­gu­ruzhattam vele, amikor csak lehetett, vele voltam. Há­rom­ó­rán­ként fejtem a te­jet, amit aztán itthon tíz hó­napig még folytattam, hat hónapig csak anyatejet kapott, és megtanult szopizni is. Életem leghosszabb három hónapja volt az, amit a kórházban töltöttünk – elevenedtek meg Laura emlékei.

A nagyszülők támogatásával Laura férje, Dániel hetente kétszer látogatta meg gyarapodó családját, egyszer Balázst, a nagytesót is magával vitte. Az akkor három és fél éves, a Szapáry úti óvoda kiscsoportjába járó kicsivel mindent megbeszéltek, úgy gondolták, hogy a biztonságérzetet a kommunikációval teremthetik meg.

– A kórházban kérhettünk pszichés segítséget. Az egyik legnagyobb dilemmám az volt, hogy mi lesz az otthon lévő nagyfiúval. Jó iránymutatást kaptam, tudtuk hasznosítani a tanácsokat. Ezért maradt végül is óvodában Balázs, hogy az ő napirendje ne boruljon meg. Tudta, hol vagyok, miért vagyok ott, mi történik, mikor várható a vége, így tudtam igazán a koraszülött intenzíven való teendőimre fókuszálni. A férjem megosztotta az óvodapedagógusokkal, mi történt a családban, sok segítséget kaptunk, egyszer sem volt probléma, hogy csak a kötelező munkaideje után tudott menni Balázsért, mindig türelmesen megvárták – szólt köszönetteljesen az óvónőkről és dajkákról.

A hetek alatt Simon stabil állapotba került, harmincöt hetes korára sikerült elérni a kétkilós súlyhatárt, ami egyebek mellett a hazaengedés egyik feltétele.

– Látszott, hogy közeledik a hazaindulás időpontja, mégis váratlanul ért, mikor közölték, hogy jövő héten mehetünk. Féltem, hogy mi lesz otthon, hogy lehet egy három és fél évest meg egy kétkilóst összehangolni. Szoptatni, fejni, sterilizálni, pelenkázni, majd újrakezdeni az egészet... Hazaérkezésünk után egy pár hétig légzésfigyelővel is felkészültünk, és pontosan tudtam, mi fordulhat elő, illetve mit kell tenni, ennek ellenére voltak rémálmaim, nehéz éjszakáim. Sokat segített a férjem, hogy ez elsimuljon és elhiggyem, hogy Simon egy életrevaló kétkilós, egészséges, ám rendkívül pici kis ember, aki nagyon örült, hogy már otthon lehetett – tette hozzá mosolyogva.

Simonnak két születésnapja van, az egyiket december tizennyolcadikán, világra jövetelének napján, míg a másikat április ötödikén – amikorra eredetileg várták – ünneplik.

A koraszülötteknél fontos a valódi és a korrigált kor (amikor meg kellett volna születni – a szerk.), a születés utáni fejlődési pontokat ez utóbbihoz viszonyítják.

– Már az inkubátorban foglalkozott vele gyógytornász, a mozgásterápiát itthon is folytattuk, nagyon szépen alakult a mozgásfejlődése. Ha szükséges, folyamatosan konzultálok szakemberrel, és szemészetre is járunk, Simi a kancsalsága miatt hord szemüveget, de szerencsére retinabetegsége nincs – beszélt büszkén fiáról az édesanya.

A kissé elmaradott beszédfejlődésére a bölcsőde volt jó hatással.

– A Jósika úti intézménybe járunk. Kedvesen, gondoskodóan, empatikusan állnak hozzá. Nála az étkezés a leggyengébb láncszem, de ott végtelen türelemmel és odafordulással vannak iránta, persze a kortársak hatása sem kikerülhető – fogalmazott Laura.

Simon a minap elszavalta a Bóbita című vers négy versszakát, mellyel könnyeket csalt édesanyja szemébe.

– Kimondhatatlan, milyen érzés nap mint nap megélni, mekkora csoda ő – zárta a beszélgetést meghatódva Császárné dr. Sándor Laura.