Második otthonaként tekint Karcagra az olimpiai bronzérmes Tóth Krisztián

– Többször találkoztunk már Karcagon, sportrendezvényen és szépségversenyen egyaránt. Tényleg a második otthonaként tekint a városra?

– Igen. Feleségemen, Pankán keresztül kerültem Karcagra. Nagyon barátságos a város, szeretek ide járni, főként pihenni. Amikor egy kis kikapcsolódásra van szükségünk, leutazunk a szülőkhöz, és itt remekül telik az idő.

– Huszonegy évvel ezelőtt miért pont a cselgáncsot választotta?

– Roppant eleven kölyök voltam, tele energiával. Török Bódog – vagy Bogyi bácsi, ahogyan sokan ismerték – volt a szomszédunk a Stefánia úton, és meggyőzte édesanyámékat, hogy írassanak be sportra, mert az nem járja, hogy kitépkedem a virágokat, és megmászom az összes fát. Így kötöttem ki a budapesti Csanádi Árpád Sportiskolában. A nulladikkal együtt tizenhárom évet töltöttem ott, majd a KSI-ben kezdtem dzsúdózni. Nagyon kényelmes volt, hogy hoztak-vittek az iskolából és az edzésekről, a versenyek pedig óriási élményt jelentettek, így egész egyszerűen ott ragadtam.

Ekkor még nem gondoltam olyanokra, hogy jó lenne kijutni az ötkarikás játékokra, netán érmet is szerezni. Erre tessék, itt egy olimpiai bronzérem a nyakamban.

– Gyerekként hogyan tudta feldolgozni az első vereséget?

– Abban az életkorban mindent máshogyan kezel az ember, és ez normális is. Viszont ha egy vereségre csak legyintenénk, mondván nem dőlt össze tőle a világ, akkor hamar kialudna a tűz, ami hajtja előre az embert, hogy odaérjen a csúcsra. Ebben én sem különböztem, minden vereséget szörnyen éltem meg. Tízévesen, az első diák C korcsoportos országos bajnokságon, amin elindultam, kikaptam a döntőben, de ez később plusz motivációt jelentett, és onnantól kezdve minden kategóriában sikerült nyernem a magyar bajnokságon.

– Lehet, hogy akkor szüksége volt arra a „pofonra”, különben most nem tartana ott, ahol.

– Elképzelhető. Egyébként a mai napig jó kapcsolatot ápolok azzal a sporttársammal, barátommal, akitől az akkori fináléban kikaptam. Az olimpiai érem után is írtam neki.

– Több mint két évtizednyi kemény munkának köszönheti a bronzérmet. Vannak-e példaképei?

– Kovács Antal, aki máig az egyetlen olimpiai bajnokunk, illetve a grúz származású görög olimpiai és világbajnok Iliasz Iliadisz, aki az egyik vb-döntőben pont engem vert meg, ettől függetlenül óriási élmény volt küzdeni vele. Keveseknek adatik meg, és elképesztően felemelő érzés, amikor a példaképével vívhat tétmérkőzést az ember.

– Úgy hírlett, hogy az utóbbi jó néhány hónapban mindent a felkészülésnek rendelt alá.

– A családom mellett óriási köszönet illeti meg azokat a szakembereket, akik kizárták az összes külső tényezőt, így én minden idegszálammal a sportra koncentrálhattam. Heti tízet edzettem, a köztes időt pedig pihenésre fordítottam. Ilyenkor nagyon kellett Panka, hogy a gyerkőcnek programot találjon, mert állandóan velem akart birkózni. Imádok játszani a kisfiammal, de volt, amikor annyira elkészültem, hogy egész egyszerűen már nem maradt rá energiám, és ilyenkor tényleg csak a pihenés segített.

– Felfogta már, hogy olimpiai bronzérmes? Mert úgy hallottam, a hazafelé vezető repülőúton is sokszor elővette, nézegette az érmét, hogy ez most tényleg megtörtént-e önnel.

– Még mindig az események hatása alatt állok. Huszonhét éves koromra elértem azt, amit kitűztem magam elé, hogy érmeket szerezzek a különböző világversenyeken.

Úszom a boldogságban, büszkeséget is érzek, de szükségem van még némi időre, hogy tudatosuljon bennem, mit is értem el valójában.

– Mikor érezte azt először, hogy ez most meglehet?

– Az egész olimpiával kapcsolatban jó érzéseim voltak. Remek felkészülést tudhattam magam mögött, ami erőt adott. Úgy utaztam ki a játékokra, hogy bármi is történjen, én már győztem. Ugyanezt mondanám akkor is, ha nem jött volna össze az érem, mert mindent megtettem, amit ember megtehet ebben a sportágban. Így nem nyomott az esélyesség terhe sem, hogy érmet várnak tőlem. El tudtam vonatkoztatni mindettől, talán a huszonegy év alatt most először éreztem azt, hogy önfeledten és boldogan tudom csinálni azt, amit gyerekkorom óta gyakorlok, és ez meghozta a gyümölcsét.

– Egy kicsit beszéljünk a számokról is. Huszonegy esztendeje sportol, az ötszázadik magyar olimpiai érmet szerezte, ami ráadásul a tizedik a sportág hazai történetében.

– Ha ez „csak” a négyszázkilencvenkilencedik lett volna, akkor is ugyanígy örülnék neki. Természetesen így még emlékezetesebb, de összességében nem ez számít. Édes most a teher, hogy tévében, rádióban, a klubom berkeiben, az MTK-nál tartok élménybeszámolókat, valamint adok interjúkat. Szívesen teszek eleget a meghívásoknak, még ha kicsit fárasztóak is tudnak lenni. De ha ez az időszak lecseng, több időt töltünk majd a családdal Karcagon is, amibe már egy kis horgászat és lovaglás is belefér majd.

– Miként fogadta, hogy tovább bővül a család?

– Régóta tervezzük már, de az olimpia átírt mindent. Amikor Pankától kaptam egy kis rózsaszín zoknit, az egyértelművé tett mindent. Mondhatni, tökéletes az életem, nem is álmodhatnék szebbről, jobbról, egy csodával ér fel az egész. A sportban elértem, amit lehetett, a családom egészséges, mindenünk megvan, úgyhogy nem is lehetnénk boldogabbak. Mivel a 2024-es párizsi olimpián való részvétel a következő nagy célom, nem lesz sok szabadidőm, ugyanis már jövő májustól indul a kvalifikáció.