Szappannal, súrolókefével járták az apácák a megyeszékhely utcáit

– Mikor és miért szaporodtak meg a koldusok az országban, és így megyeszékhelyünkön is?

– Az első világháborút követően a szegénység nemcsak Szolnokon, hanem az országban is nagy probléma volt. A város lakosait zavarta is a sok koldus, főleg, hogy világgazdasági válság is a nyakunkon volt. Ezért nem sokkal azelőtt, hogy sikerült valamennyire hatékony megoldást találni a szegénygondozásra, a városban hivatalosan betiltották a koldulást. Az ebből támadt félelem miatt a város melegétel osztásával próbált enyhített a problémán, melyből akkora adagokat adtak a rászorulóknak, hogy vacsorára is jusson belőle. Végül a katolikus egyház által kezdeményezett Egri Norma elnevezésű szegénygondozási rendszer bevezetése jelentett a legjobb megoldást a problémára.

– Mit takart ez az elnevezés?

– Az „Egri Norma” Oslay Oszvald egri ferences házfőnök nevéhez fűződik, bevezetését 1928-tól engedélyezte az egri érsek, majd 1936-ban hivatalosan országos gyakorlattá tették Magyar Norma néven. Több város, közöttük Szolnok, ugyanakkor már korábban átvette. A rendszert kidolgozó Oszvald atya rengeteg adománnyal támogatta a koldusokat, míg rájött, hogy „a kolduson nem marad meg a kabát”, vagyis a kapott pénzt az érintettek nem kifejezetten a szociális biztonságukra költik. Ekkor dolgozta ki három pilléren nyugvó szegénytámogatási rendszerét, melyben az állam, a társadalom és az egyház összefogása jelentette a hatékony szegénytámogatást.

– Munkájukat a Szegényügyi Bizottság fogta össze, melynek elnöke mindenütt a polgármester volt.

– Mellette részt vettek benne az egyházak, különféle civil egyesületek vezetői, a tisztiorvos és a rendőrfőkapitány. A szegények a Szegénygondozó Hivatalhoz fordultak a problémáikkal, és ennek alapján végezték munkájukat az időközben szegénygondozásra alakult női szerzetesrend, a Szegénygondozó Nővérek rendjének tagjai. Az 1927-ben ferences rendi nővérek által társulatként alapított szervezetet magyar rendként a Szentszék hamarosan felvette a női szerzetesrendek sorába.

– A nővérek mikor kezdtek városunkban szolgálni?

– Hozzánk 1931. szeptember 15-én, addig főleg más nővérek, illetve a ferences rend világi tagjai, továbbá a katolikus karitász szintén világi munkatársai tevékenykedtek ezen a területen. A nővérek közül először hárman érkeztek, Vendl Mária Mártha főnöknő, Gaál. M Ambrozia és Hamar M. Róza nővérek. Ők végezték a városban a terepmunkát, megnézték, hogy ki a valójában rászoruló. Ekkor derült ki például, hogy nem mindig a legszegényebbek koldulnak, mert ők szégyelltek ehhez folyamodni. Ugyanakkor volt, aki negyven, hatvan pengőket kéregetett össze, amiből már meg lehetett élni, miközben családok tengődtek havi öt pengőn.

– Persze voltak valóban súlyos helyzetű kéregetők is. A nővérek nem egyszer kriptákban, vagy más eldugott helyeken bukkantak rászorulókra. Felmérték az igényeiket, közben emberek tucatjaira mostak kézzel, és jellegzetes barna ruhájukban járva táskájukban mindig volt tű, cérna, olló, kefe és szappan. Teljes alázattal végezték ezt a munkát.

– Elég nyomorúságos helyeken fordulhattak meg közben…

– Böjte Csaba atyának van egy olyan veleszületett betegsége, hogy nem érzi a szagokat, ízeket. Ő mondta, hogy ezt áldásként fogja fel, mert ha olyan nyomorúságos hajlékban jár, ahonnan a többi testvér visszafordul, ő be tud menni, le tud ülni, még eszik is belőle, ha megkínálják. Az ő hátrányából áldást faragott, a Jóisten így áldotta meg. A nővérek hozzá hasonló alázattal végezték a munkájukat. Mellettük volt még egy csavar a rendszerben, az adománygyűjtő asszonyok csapata. Ők végezték a valós koldulást, amikor adományokat gyűjtve járták a környéket, az így befolyt összeget teljesen a rászorultaknak juttatva. Így működött a szervezett szegénygondozás.

– Meddig tartott a nővérek missziója?

– 1950-es feloszlatásukig. Ezt követően kórházakban, szociális otthonokban, plébániákon folytatták hivatásukat. Végül 1972-ben az akkori lehetőségeknek megfelelően Ausztriában alapítottak új közösséget, ahol házi gondozásban és szeretetotthonban dolgoztak.

– Magyarországon 1990-ben indították újra közösségi életüket, központjuk ma Esztergomban található, Szolnokon nincsenek jelen.

– A múzeumban azt tervezzük, hogy jövőre egy kiállítással emlékezünk meg itteni tevékenységükről, amit az is ösztönöz, hogy annak idején még Egert és Kecskemétet is megelőzve Szolnokon gyűlt össze a legtöbb pénz a szegénygondozásra, amikor az Egri Normát bevezették a városban. Befejezésül, de nem utolsósorban mindenképpen megemlítem, hogy városunkban a szegénygondozás részeként folyamatosan működik katolikus karitászcsoport. Továbbá vannak protestáns szervezetek is, akik szintén továbbviszik az elesettek felkarolásának hosszú évtizedekre visszatekintő szolnoki hagyományát.

A szegényházi templom építése

Szolnokon 1925-ben építettek egy szegényházat, amihez kétszobányi kápolna is tartozott. Mivel a környékbeli munkások, vasutasok is oda jártak misére, a szűkös kápolna helyett Radvánszky József szegényházi lelkész kezdeményezésére az épület mellett egy templom építéséhez fogott a város.

A részben adakozásból emelt, és 1933-ban Munkás Szent Józsefnek szentelt új istenházába vitték át a kápolnából a szegények védőszentjének, Árpád-házi Szent Erzsébetnek az oltárát. Az építkezést József Ferenc főherceg, az első világháború jászkunsági katonái által nagyra becsült tábornok is meglátogatta, elismeréssel méltatva az épület magyaros formáját. Amikor a háború után a szegényházból idősek otthona lett, a templomot leválasztották az épületről, és önálló plébániatemplomként szolgál.