Mára szinte nyoma sem maradt az egykori házaknak

Amint azt korábban Szikszai Mihály főlevéltáros kollégám, illetve Szűcs Lajos helytörténész megírta, az első világháború következtében menekültek sokasága érkezett az elszakított területekről az országba és Szolnokra is. Az utódállamok tömegével toloncolták hozzánk azokat a magyarokat, tisztviselőket, vasutasokat, állami alkalmazottakat, akik nem tettek hűségesküt az új államokra. Nálunk kezdetben úgy vélték, hogy „…a menekültek csak ideig-óráig maradnak a mai Csonka-Magyarországon.…visszahívja őket parancsoló erővel az édesanyjuk sírja, kis templomuk harangja, a föld, a Haza, az ő hazájuk, mely a mienk is!”.

Ez csak részben történt meg, így azokról, akik nem tértek, vagy térhettek haza, végleg gondoskodni kellett, ami roppant teher volt háborút vesztett, kifosztott, megcsonkított országunkra.

Bár 1920 tavaszára ezért hozták létre az Országos Menekültügyi Hivatalt, melynek az elkövetkező négy évben 350 ezer menekültről kellett gondoskodnia, anyagiak híján sokan évekig nem jutottak tisztességes fedélhez. A nagyobb pályaudvarokon, így Szolnokon is rendkívül mostoha körülmények között félreállított vasúti kocsikban húzták meg magukat.

Nálunk például a pályaudvar 9. számú vágányán álló 102 vagonban éltek olyan menekültek, akiknek télen belefagyott a mosdóvize a lavorba, s a város pénzsegélye mellett többnyire a vasúti restiben jutottak némi meleg ételhez. Közülük szerencsésnek számított, aki valami hivatalhoz jutva egy szűk szobában meghúzhatta magát a családjával. Ezt a tarthatatlan állapotot mindenképpen meg kellett oldani, azért is, a háború végén kifosztott MÁV-nak is szüksége volt minden vagonra. Végül egy kormánydöntés nyomán és a város nemzetgyűlési képviselőjének, Kenéz Bélának a közbenjárására született 1920-ben döntés arról, hogy a város által adományozott telkeken ötmillió koronás költséggel lakótelep épül a még fedél nélküli menekültek számára.

– Ezt a pénzt a város, vagy a kormány adta?

– A kormány, és érdekes módon Szolnok volt az egyetlen város, amelyik pénzzel nem járult hozzá a költségekhez, pedig ez a munka a helyi iparosok számára is jövedelmet jelentett. A házak helyét először a Csokonai és Pozsonyi utcák végén levő területen jelölték ki, utána döntöttek úgy, hogy jobban megközelíthető területen, az MTE pályát övező utcákon építik fel ezeket a hajlékokat, melyek lakbérét huszonöt éven át a kincstár javára kellett befizetni. Emellett fenntartási költségei a várost terhelték. A mai Thököly út egykori sportpálya melletti szakaszán, illetve a jelenlegi Szent István út és az egykori szegényház közötti területen végül húsz két szoba, tíz egy szoba kamrás, konyhás előkertes kis házat építettek fel a pályázaton nyertes helyi vállalkozók. A munkát a Komor Arnold és Siposs István, illetve Gyura Kálmán és társai cégek, illetve a „Hadirokkantakat és kisiparosokat foglalkoztató építési telep” vállalkozás kapta.

– Lehet tudni, hogy kik jutottak így fedélhez Szolnokon?

– Igen. Tizenhat lakást olyanok kaptak, akik az épületek átadásakor még mindig vasúti kocsikban húzták meg magukat, tizenkettőbe pedig olyan, időközben álláshoz jutó köztisztviselők kerültek, akik addig szükségmegoldásként hivatali épületekben találtak átmeneti szállást. Foglalkozás szerint volt köztük törvényszéki bíró, illetve tisztviselő, tanár, vármegyei, vagy városi tisztviselő, számos mérnök, rendőr, detektív, postai tisztviselő, vasutas.

– Ők közben beilleszkedtek Szolnok társadalmába, többen tiszteletreméltó nevet vívtak ki a közéletben.

– Jelenlétük még a város egyházi életében is változást hozott, mivel olyan evangélikus felvidéki menekültek erősítették meg annyira a helyi elitet, hogy a wittenbergi vártemplom mintájára hamarosan felépíthették a mai rózsakert melletti szép templomukat. A vagonlakók történetét összegezve elmondhatjuk, hogy bár befogadásuk főleg a nehéz körülmények miatt nem volt zökkenőmentes, de a megyeszékhelynek sok értéket hozó polgárokkal gyarapodott a révükön a város.

– Mára maradt valami az egykori szükség-lakótelepből?

– A Thököly úti sor nyom nélkül eltűnt, mivel egy úgynevezett KISZ-lakótelep épült a helyére. A másik területen megmaradt a hagyományos beépítés, de azóta ott is sok új házat emeltek, Kádár-kockától az újabb, igényesebb épületig. Az ott lakók valószínűleg már nem is nagyon tudják, hogy milyen nevezetes emlékezetű helyen élnek.

Sokan váltak vagonlakóvá

A néhai „trianoni” szükséglakótelepen néhol valóban lehet látni néhány, a levéltárban látott terveknek megfelelő szerény épületet, de múltunk darabját már szemmel láthatóan jórészt elnyelte az idő. Neves szolnoki vagonlakók Trianon számos neves polgártársunkat tette szolnoki vagonlakóvá. Közéjük tartozott például László Gyula, későbbi nemzetközi hírű régész, aki a középiskolát részben itteni vagonlakóként járta ki. Szintén e sors jutott osztályrészül a tiszazugi arzénes gyilkosságokat tárgyaló törvényszéki bírónak, Folkusházy Sándornak, s nem utolsósorban a tiszai hajósok életét megörökítő tanárnak, Betkowski Jenőnek is.

Képek: A mai Szent István király utca is a trianoni szükséglakótelep része volt Fotó: Mészáros János

Egy neves vagonlakó, Betkowski Jenő, a Tisza életének tudós kutatója Fotó: MNL Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltára