Benedek Csaba a fenntarthatóság fontosságát hangsúlyozza könyvében

– Ez a második önálló kötetem, társszerzőként pedig a negyedik. Egyben egyik kutatásomnak, a pazarlás, fölösleges hulladék nélküli élet vizsgálatának foglalata. Ez ma alapkérdés, ha nem akarunk elveszni a szemétben. Összefügg másik vizsgálódásommal, a zárt paraszti társadalom idegenekhez való viszonyával, de valójában mindegy, honnan közelítjük meg a hagyományos életformát. Mindenképpen eljutunk a lényeghez, az élhető világba beilleszkedő közösséghez. Egykori tanárom, Szabó László professzor fogalmazott úgy, hogy a tudomány olyan, mint a kocsmai verekedés, mindenki azzal üt, ami a keze ügyébe kerül. Bármit kezdünk kutatni, eljutunk a lényeghez, ahol kirajzolódik előttünk az, hogy miképpen működik a paraszti társadalom, amely a hagyományőrzéssel védi magát a külvilággal szemben.

– Hogyan kötődik a paraszti társadalom a természettel való harmonikus együttéléshez?

– Kezdettől megfogott, ahogy mindent hasznosítanak az égvilágon és nem pazarolnak el semmit. Egységes egész az életük, mindent próbálnak a végsőkig használni. Ami már nem kell, azt is igyekeznek valahol felhalmozni, mert később még jó lesz valamire. A paraszti gazdaság a felemelkedés reménye nélkül mindig eszköz- és anyaghiányban szenvedett, így megtanulta, hogy nem pazarolhat el semmit. A gyerekeket is kezdettől fogva erre nevelték, és nem sok tárggyal rendelkeztek, de mindenük megvolt az élethez. Emiatt a parasztgazdaság a mostani társadalommal szemben nem termelt szemetet, mert igazi közösség volt, célszerű törvényekkel.

– Hagyományos anyagból készült tárgyaikkal, ha már valóban semmire sem voltak jók, akkor feltöltötték az árkokat, gödröket, végül pedig feltüzelték őket. Amikor ezekre a társadalmakra rárontott a nyugati civilizáció a műanyagszemetével együtt, akkor erre ők sem tudtak jó választ adni, valójában nem tudtak vele mit kezdeni.

– Itt is mindent a végsőkig használtak, így lett például a rossz hűtőből kutyaól, műanyag edényből csirkeitató, de amikor a végén a régi módon kikerültek az árokba, patakpartra, ott már nem tűntek el, meggyújtva pedig rendkívül szennyezőek voltak.

– Alulmaradtak a modern civilizáció hulladékával szemben?

– Részben igen, de ha a társadalom magáévá teszi hagyományos, a természetes anyagokon iskolázott szemléletüket, akkor más a helyzet. Nem mondom, hogy menjünk vissza a középkorba, hiszen rengeteg dolgot nem lehet kitörölni az életünkből. A számítógép, az autógyártás más anyagokat kíván, így nem lehet minden műanyagot elvetni. De a legnagyobb szennyezést az okozza, hogy a hagyományos társadalomhoz képest rengeteg szükségtelen tárgyunk van. Az értelmetlen fogyasztás miatt a mai ember összekeveri vágyait a szükségleteivel. A legnagyobb szennyező például a sok eldobható csomagolás, mint a pillepalack. Megjelenésükkor olyan örömmel fogadták az emberek a műanyagokat, hogy korabeli filmek tanúsága szerint még csókolgatták is őket.

– Nem tudták, hogy mi lesz a vége, az, hogy a műanyag évezredek alatt bomlik le, de molekulái még akkor is befolyásolják az életet, akár a nemi jelleget is képesek megváltoztatni, veszélyeztetve az utánunk jövő nemzedékeket. Már ma túl vagyunk a Föld által elviselhető szennyezés határán, aminek unokáink – ha lesznek, isszák meg a levét. A fogyasztási kényszert úgy kellene nézni, hogy nem azt számolom, mennyibe kerül valami, hanem mennyi időt pazarolok el azzal, mire előteremtem az árát. Mert igazából nem pénzzel fizetünk értük, hanem az életünkből arra fordított elveszett évekkel, hogy olyasmit birtokoljak, ami nem fontos. Hogyan tudtak nagyszüleink bármire időt szakítani úgy, hogy nem vették körül őket mindenféle csodálatos kütyük? Azért volt idejük, mert nem szükségtelen dolgok megszerzésére fordították. Mindegy, hogy mennyit keresünk, ha minden szinten beárazzuk az életünket.

– Mi a megoldás, hiszen amint mondta, a hagyományos társadalom sem tudott védekezni a civilizációs szemét ellen.

– A hagyományos társadalom szemlélete alapján össztársadalmi szinten lehet bármit tenni. A paraszti életforma már nem tud teljesen újra lábra kapni, de van megmaradt és megszívlelendő öröksége. Magam azt az utat választottam, hogy elköltöztem falura, minimális szinten gazdálkodom, tudom, mit eszem, a fölöslegemet vagy eladom, vagy elcserélem számomra szükséges dolgokra. Például Besenyszögön, ahol most lakom, rengeteg emberben él ez a szemlélet, amit tovább lehet vinni a jövő érdekében. A mai rendszer olyan, mint a rákos sejt, ami mindent fölfal, majd a végén önmaga is elpusztul. Andrásfalvi Bertalan professzor mondja, hogy a múlt a jövő tudománya, mert olyan tudással rendelkezik, ami sokkal boldogabbá teszi az egyént.

– Hiába szegény valaki, nem a gazdagságtól függ a boldogság.

– Kétféle út áll az emberiség előtt. Az egyik az elpusztított környezeten át a pokolba vezet, a másik a túlélés lehetősége. Például azokat, akik a fölösleges szemetet előállítják, szembesíteni kell az általuk okozott környezeti kárral, mert az jelenleg nem náluk csapódik le. A fogyasztók viselik a terhét, pedig azok is a valódi termelési költséghez tartoznak. Itt jön a hagyományos veszélybe került szemlélet társadalmi szintre emelése, aminek vannak jelei. Nálunk éppen most tiltják be az egyszer használatos dolgokat, ami nagyon jó lépés. Ezen az úton kell továbbhaladnunk, hogy ne legyen szemétlerakó a világ. Ha a gyártókra hárítják az általuk okozott környezetszennyezési költségeket, akkor nem éri meg termelni őket, így társadalmi szinten vetnek gátat a potenciális szemét előállításának.

– Így tudunk sikeresen visszatérni a hagyományos társadalom életfelfogásához. Ebben annyi a buktató, hogy mára szinte teljesen megszűntek a hagyományos közösségek. Ezeket újra fel kell építeni, mert a mai liberális társadalomban az egyéneknek és nem a közösségeknek vannak jogaik. Ha egy közösség tartja fenn a rendet, akkor nem csak korlátoz, hanem védelmet is nyújt az olyan káros hatások ellen, mint amikről beszéltünk. Az egyén hajlamos mindenre, de ha egy közösségi rostán megy át valami, akkor sokkal valószínűbb, hogy a káros dolgokat nem emeli be, hanem kiveti magából. Erre is szerettem volna felhívni a figyelmet a könyvemmel.