Az egekbe jutott a föld alatti titkos mozgalom papja Szolnokon

Boldog Sándor István szobrát 2014-ben, a szeptember elsejei városnapon szentelték és avatták fel a nagytemplom előtti Szentháromság téren. Himfy Ferencét pedig 2018. március 24-én a szegényházi templom előtti Eötvös téren. Mindkét gondolatébresztő alkotás Pogány Gábor Benő szobrászművész keze munkáját dicséri.

Az alábbi életrajzi megemlékezés forrásai Bojtos Gábornak, a Magyar Nemzeti Levéltár JNkSz megyei intézménye főlevéltárosának, Völgyesi Orsolyának, az MTA Irodalomtudományi Kutatóintézet munkatársának, a hitoktató Himfy atya tanítványának és Sulák Péternek, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történelemtudományi Doktori Iskolája hallgatójának, többek között a „Szigorúan ellenőrzött vallásszabadság a Jászkunságban” című könyv szerzőjének köszönhető.

A lelki indíttatás

Himfy Ferenc György 1914. szeptember 17-én született Budapesten, a Józsefvárosban. Állami iskoláit 1922 és 33 között végezte, majd a Zrínyi Miklós Reálgimnáziumban érettségizett le 1934-ben. Már diákként bekapcsolódott a Regnum Marianumhoz köthető cserkészmozgalomba. A regnumi közösség a gyerekek és a fiatalok katolikus szellemű nevelésére irányult. Az ifjúsági mozgalom Himfyre nagy hatással volt.

A Regnum Marianum közösségben Simonyi László hitoktató és cserkészparancsnok a papi pályára ösztönözte.

Ferenc jelentkezett is a Váci Borromei Szent Károly Hittudományi Főiskola és Szemináriumba. A teológiai tudományok elvégzését követően 1940. június 23-án pappá szentelték. Ugyanebben az évben Abonyba helyezték kisegítő káplánnak, majd innen került 1944. április 25-én Soroksár-Újtelepre. A háború végén, 1945. május 20-án Kiskunfélegyházára helyezték hitoktatónak, Vedres Béla esperesplébános mellé. Ez időtől fogva kezdődött az üldöztetése is. Vedres atyáról az ÁVH-nak már akkor feljegyzései voltak: „...feltétlen híve Mindszentynek...”. Az akkor még zalaegerszegi esperesplébános, a későbbi esztergomi érsek, hercegprímás, bíboros Mindszenty neve a kommunista diktatúrában igen rossz ajánlólevél volt, mint Vedresre, majd Himfyre nézve.

Először a „föld alatt”

A háború után a hazánkba „ideiglenesen” beköltözött „istentelen” bolsevizmus 1946-tól először feloszlatta a vallási egyesületeket, ’50-től a szerzetesrendeket, majd az addig egyik csoportba sem sorolt Regnum Marianum közösség működését is betiltotta. Azonban a regnumiak mozgalma a kommunista rezsim idején is folytatta tevékenységét. Titokban szervezett csoporttalálkozókat, táborokat. Himfy Ferenc is a „föld alatti” kiscsoportos hitoktatás híve volt.

Kiskunfélegyházán és vissza-visszautazgatva Pestre, 1948 és ’51 között összesen 17 hittancsoportot vezetett, amelyekben legalább 130 fiatal tevékenykedett.

Ezek létrejöttéről Himfy így beszélt: „...az iskolák államosítása után nem nekem jutott eszembe, hogy valami másfajta módon adjam tovább az egyház tanítását az ifjúságnak, hanem a gyerekek jöttek azzal a kéréssel, hogy: – Atya, se hittanóra, se kongregáció, se semmi. Egyedül marad a prédikáció, de az nem nekünk szól. Kellene valamit csinálni. S akkor úgy lassan alakult ki az a mondhatnám végső megoldás, hogy osztályonként létrehoztunk egy-egy kiscsoportot. Ez akkor nem volt veszélytelen, mert ezt a fajta csoportosulást, aminek összejöveteleit részben a plébánián, a főnök által rendelkezésünkre bocsátott helyiségben, nagyobbrészt családoknál tartottuk, az állami hatóságok úgy kezelték, hogy ez államellenes szervezkedés...”.

Folyamatosan megfigyelték

A kommunista párt egyre agresszívabb politikai térfoglalása az „új demokratikus, világi” rendszerrel nyíltan nem kritikus, hellyel-közzel opportunista békepapi mozgalmat teremtette meg. Grősz József hercegprímás, a magyar katolikus egyház vezetője 1950. augusztus 30-án aláírta a kommunista hatalom és az egyház között kényszer hatása alatt létrejött megállapodást, amely szinte teljesen állami ellenőrzés alá vonta a magyarországi papság működését. A papok többsége ellenkezéssel fogadta ezt az egyezséget. A megállapodással szemben álló egyházi elöljárókat, az illegális hitoktatói tevékenységekbe húzódó alsópapságot, de még a templomjáró híveket is figyeltette, megfélemlítette, fenyegette, üldözte, koholt vádak alapján lecsukatta, sok esetben fizikailag megsemmisítette a hatalom. Himfy Ferencet kiskunfélegyházi szolgálatától fogva figyeltette és tartotta karjaiban, olykor szoros őrizet alatt is, először a Rákosi-, majd a Kádár-rendszer.

Félegyházáról 1951 decemberében Kispestre, a Jézus Szíve plébániára helyezték káplánnak, majd 1957 szep­temberétől Rákoskeresztúrra, 1958 márciusáig. Miután a neve felmerült a Bulányi-féle „lázadásban”, majd perében is, Himfyt, noha Bulányi ’52-es lefogásának évében is le akarták tartóztatni, erre először „csak” 1957 márciusában került sor. Őrizetbe vették az ’56-os szerepvállalása, szamizdatok másolása és szétosztása, az illegális katolikus ifjúsági szervezkedés újraindítása miatt. Illetve „Bulányi és társaival együtt elkövetett tiltott határátlépési kísérlet” is a vádpontok között szerepelt (Bulányi György piarista szerzetes-tanár hívta létre a „Bokor mozgalmat”. A közösségek elsődleges célja a keresztény hit, gondolkodás és gyakorlat átmentése volt a kommunista diktatúra és egyházüldözés idejében – a szerző).

Letartóztatása alatt a BM II/5. belsőreakció-elhárító osztálya beszervezte Himfy Ferencet.

Évtizedekkel később így beszélt erről: „Végül aztán ’57. március 12-én „MUK”-ügyben letartóztattak: ezen az estén vagy éjszakán vittek el, amikor a házkutatás megtörtént. Ekkor töménytelen embert vittek be a Gyűjtőfogházba. Mi magunk kilencen voltunk egy kétszemélyes cellában. Kilenc napig voltam bent. A nyolcadik napon hivatott egy rendőrtiszt, és rá akart beszélni, hogy legyek spicli (...) Én ki akartam szabadulni minden körülmények között, mert a szamizdatirodalom a padlásomon volt összerakva egy hatalmas csomagban, azon kívül anyámról is gondoskodnom kellett, tehát nekem a végleges letartóztatásomat valami módon késleltetni kellett. Így aztán úgy tettem, mint aki vállalja ezt a feladatot, nagy rábeszélésre természetesen. Elvállaltam, de nem teljesítettem. Ennek aztán az lett a következménye, hogy ’58. március 19-én véglegesen letartóztattak.”

Novemberig volt előzetes letartóztatásban, majd közbiztonsági őrizetbe került Tökölre, s innen 1959 júniusában szabadult

(MUK: Márciusban Újra Kezdjük; az 1956-os forradalom leverését követő hónapok jelszava volt azok közt, akik abban reménykedtek, hogy a forradalom megismételhető. A MUK fenyegetésére hivatkozva hozták létre 1957 februárjában az MSZMP párthadseregét, a munkásőrséget – a szerző).

„Szabadulásom után még négy évig nem engedtek vissza dolgozni az egyházmegyébe, ezért elmentem a Szolidaritás nevű szövetkezetbe trógernak. A pesti szövetkezetet egy angolkisasszony létesítette apácáknak és kirúgott papoknak, főleg szerzeteseknek. Szépen működő szövetkezet volt, egy-egy fehérnemű-, kesztyű- és kötőrészleggel, meg egyebekkel. Innen Szentesre kerültem, egy békepapnak a szárnyai alá, nyilván azért, hogy ellenőrizze, mit csinálok. Szentesen nem szerveztem csoportot, de a pesti csoportjaimat fenntartottam, még újakat is csináltam, és úgy kéthavonként egyszer három napra föl-fölmentem Szentesről” – emlékezett korábban ezekről az évekről.

Élete végéig szolgált

Himfyt 1964-ben engedték vissza az egyházmegyébe, Szentesre került káplánnak. Innen 1967-től Tiszavárkonyba, majd pedig 1970-ben utolsó állomáshelyére, a szolnoki Jézus Szíve plébániára helyezték. Hivatalosan nyolcvanegy esztendős koráig, az 1995-ös évi nyugállományba vonulásáig szolgált.

A róla és tevékenységéről rendszerváltozásig szóló ügynökjelentések hitoktatói aktvitását emelik ki. „Feri atya” nyughatatlanságát jól tükrözi, hogy már idős papként, aki sokszor kismotorjával rótta a szolnoki utakat, püspöki engedéllyel fogadott be fiatalokat a plébánia falai közé, és erősítette a hitet bennük. A körülötte feltűnő furcsa figurák a társadalom mély bugyrában élő elesettek, drogosok, hajléktalanok, sodródó fiatalok voltak. Lelkipásztori munkájának fő célpontjai.

Himfy Ferenc György húsz éve, 2001. május 4-én hunyt el Szolnokon, s itt lelt teste, s lelke is örök nyugalomra.

A Bokor mozgalom első vértanújaként tekintettek rá

A Himfy Ferenccel egy időben, ügynökök által megfigyelt és bebörtönzött, a cikkben is szereplő Bulányi György nem egyszer találkozott (Boldog) Sándor Istvánnal. Ő így emlékezett rá: „...találkoztam Sándor Pistával is. Szaléziánus dolgozó testvér, szerzetes volt ő Rákospalotán, a Klarisszeumban (...) Sokszorosította brosúráinkat, amiket mi csak gépelni mertünk. Amikor a munkásfiataljait elvitték katonának és kék ávóssá tették őket (palotaőrök, akik majd vigyáznak az ávó rabjaira), ők akkor is vissza-visszajártak Pistához.

A papokat a kommunisták csak agyonverik, tárgyalásos akasztás nem lehet a sorsuk. De Pista nem pap, csak dolgozó szerzetestestvér volt, őt nyugodtan fel lehetett akasztani: 1953. június 28-án 21 óra 10 perckor hajtották végre a halálos ítéletet. Nem akarom elvitatni őt a szaléziánus testvérektől. De a Bokor mozgalomnak is ő volt az első vértanúja. Egy hónappal korábban vitte el őt az ávó, mint minket...” – mondta róla. A papi sorsról pedig: Kenyeres Lajos tiszavárkonyi plébánost a MUK-mozgalom idején, 1957. február 28-án verték halálra és dobták a Tiszába a kommunista rendszer pribékjei...