2021.03.25. 19:55
Szász Attila megvalósította azt, amiről gyermekként álmodott
Harmincéves gimnáziumi osztálytalálkozójára készül a Verseghy Ferenc Gimnázium egykori diákja, Szász Attila. A szolnoki születésű, Balázs Béla-díjas filmrendező és forgatókönyvíró pályáját az utóbbi években hazai és nemzetközi sikerek kísérték. Több mint kétszáz filmfesztiválon közel száz díjat nyertek az általa rendezett mozgóképek. A napokban megkerestük, és arról érdeklődtünk, ha rá kerül a sor, mit fog mondani hajdani társainak, hogyan áll most az élete?
Szász Attila és Kovács Patrícia a Félvilág forgatásán
Fotó: Szűcs András
Szász Attilával legutóbb akkor beszélgettünk hosszabban, amikor az Örök tél című, később más fesztiválvárosok mellett Montrealban és Berlinben is rangos díjat nyert filmjét mutatta be három évvel ezelőtt a TISZApArt Mozi. Akkor a Verseghy Ferenc Gimnázium Baráth Márta tanár vezette történelem fakultációs csoportja is köszöntötte a film rendezőjét.
Különlegessége volt az eseménynek, hogy az alma mater hajdan volt diákjának ugyancsak Baráth Márta – aki a közönségtalálkozón is részt vett – tanította egykoron a történelmet. Sok tekintetben is adódott hát az első kérdés, az épp harminc esztendeje a fővárosba költözött Szász Attilában hagytak-e mély nyomokat a Szolnokon és a Verseghy gimnáziumban töltött évek?
– Első és fontos otthonom Szolnok. Életem első tizennyolc évét ott éltem le. Meghatározó évek ezek, az első barátok, az első szerelmek, az első sikerek és kudarcok, az első örömök és fájdalmak ott értek. Édesapám még mindig a városban él. A szolnoki nagyszüleimet sajnos már nem tudom meglátogatni, néhány éve elmentek.
Az utóbbi években szinte csak a filmjeim vetítése miatt jártam vissza, ilyenkor édesapámmal is találkozom. Amúgy inkább ő szokott Pesten meglátogatni bennünket, de sajnos a járvány miatt egy ideje nem tud jönni.
A verseghys éveimhez csupa szép emlék köt, ezért amikor hívnak egy-egy rendezvényre, a felkérésre soha nem mondok nemet, mindig szívesen megyek vissza.
– Az ismerős arcok a tanári karból mindig jó emlékeket idéznek, a mostani diákok is nagy szeretettel, érdeklődéssel fogadnak, szívesen mesélek nekik a szakmámról, a filmjeimről.
– Mikor dőlt el, hogy a filmezés lesz az élete?
– Nagyon korán. Talán hétéves lehettem, amikor apám elvitt a moziba, a Csillagok háborújára. Ott „végem is volt”, eldőlt a sorsom. Nem is elsősorban az izgatott, amit a vásznon láttam, hanem hogy vajon ezt a varázslatot kik és hogyan hozták létre. Szép lassan felfedeztem Lucast, Spielberget, később Hitchcockot. Miattuk döntöttem úgy, hogy nekem is ezt kell csinálnom.
– Mániákusan gyűjteni kezdtem a filmes újságokat. A szüleim akármikor külföldön jártak, kilószám hordták haza nekem a magazinokat. Álmodozó voltam, a filmek világában éltem, a valósággal kevés kapcsolatom volt. És bár a szüleim aggódva figyelték a mániámat, amennyire tudtak, támogattak benne. Csak annyit kértek, sportoljak, tanuljak nyelveket is, és ha egy mód van rá, próbáljak azért valami rendes foglalkozást is találni magamnak, mert elképzelhetetlen volt számukra, hogy a filmezésből meg lehet élni.
– Nem volt hát vitás, érettségi után irány a Színház- és Filmművészeti Főiskola?
– Nem volt ilyen egyenes az út. Ügyvéd édesapám nyilván a jogi pálya felé terelgetett, édesanyám pedig a gazdasági vonal felé. Végül, szerencsére, a jogra nem vettek fel, de az IBS, a Nemzetközi Üzleti Főiskola legelső évfolyamára igen, ahol négy éven át angol nyelven tanultam olyan üzleti tárgyakat, mint a marketing, a statisztika, a számvitel, a mikro- és makroökonómia és hasonlók. Ám a filmmániám persze nem hagyott nyugodni, és az IBS első éve után jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára is, ahová be is jutottam. Így, szimultánban, két felsőfokú intézmény hallgatója voltam.
– Két jól prosperáló diploma. Mihez kezdett velük?
– Mindkét tanulmányomat hasznosnak tartom. A legszorosabb barátságaim az IBS-ben köttettek, a SZFE-n pedig a szakma aktív tagjait ismerhettem meg, vizsgafilmeket forgattunk, közel kerülhettem a tűzhöz. Végül is, mindkét iskola közelebb vitt a jövőmhöz, mert az IBS-en megismert barátaim zöme reklámügynökségeknél helyezkedett el, és később ők adták nekem az első reklámfilmes megbízásaimat, melyeket az SZFE-n megismert barátaimmal és alkotótársaimmal készítettünk el.
– A reklámfilmek ma is fontos részét képezik az életemnek, a játékfilmes munkák között egyrészt biztosítják a megélhetést, másrészt formában tartanak, nem rozsdásodnak be a kreatív izmok. A főiskola alatt elkezdtem filmkritikákat is írni, ami aztán közel egy évtizedig szintén fontos része volt az életemnek.
– Jól tudom, hogy épp egy reklámfilmnek köszönhető az első kisjátékfilmje?
– Inkább úgy mondanám, ez volt a következő logikus lépés. És azt, hogy egyáltalán elkészíthettük a Most látszom, most nem látszom című rövidfilmemet, valóban a reklámfilmes megrendeléseknek köszönhetjük, ezekből tudtuk finanszírozni. Egyébként a rövidfilm hatására újabb reklámfilmes megrendeléseket szereztünk, szóval, ezek oda-vissza hatottak egymásra.
– Ez a film mennyiben járult hozzá a nagy kiugrással járó A berni követ című filmhez, illetve a további mozialkotásokhoz?
– Nem mondhatnám, hogy nagymértékben. Ugyanis hosszú idő, majd’ tíz év telt el a Most látszom... után, mire leforgathattam A berni követet. Ez a közel tíz év a meg nem valósult filmtervek időszaka volt, de közben a reklámfilmek legalább életben tartottak, egyre több és egyre izgalmasabb reklámfilmes projekttel találtak meg. Ezeknek köszönhetem azt is, hogy kijutottam olyan helyekre forgatni, mint Bejrút, Fokváros, vagy Mumbai.
– Ezt követően talált rám A berni követ forgatókönyvével Köbli Norbert, akivel egy nagyon harmonikus munkakapcsolat alakult ki köztünk, és aki zsinórban szállította a történelmi témájú forgatókönyveit. Hat év leforgása alatt négy filmet készítettünk. A berni követet a Félvilág követte, majd jött az Örök tél, és az Apró mesék. Úgy jött ki a lépés, hogy a két utóbbit ugyanabban az évben forgattuk, 2017 ebből a szempontból húzós év volt. De hát, végül is, erre vártam gyerekkorom óta!
– A mozifilmek nem mondhatóak szerény költségvetésűeknek. Honnan került elegendő forrás ezekre az egyébként hazai filmtörténelemben jelentős alkotások elkészítésére?
– Az első két filmünket a Médiatanács finanszírozta a Magyar Média Mecenatúra program keretében, ami egy áldás volt, hiszen az Andy Vajna vezette Magyar Nemzeti Filmalap addigra már vagy három filmtervemet elutasította. Az Örök tél egy egészen speciális konstrukcióban, a Gulág Emlékév miatt felállított Gulág Emlékbizottság támogatásával jött létre.
– Az Apró mesék, vagy inkább a korábbi filmjeink sikerszériája pedig végre meggyőzte a Filmalap döntéshozóit is, így azt már ők finanszírozták. Arra különösen büszke vagyok, hogy mind a négy film megállta a helyét nemzetközi mezőnyben is, rengeteg fesztiválról hoztak el rangos díjakat.
Vajna halála óta azonban van egy kis törés a lendületben.
– Gyakorlatilag az Apró mesék óta nem kaptam támogatást sem a Filmalaptól, sem az utódjától, a Magyar Nemzeti Filmintézettől, pedig legalább négy-öt filmtervvel pályáztunk már. No mindegy, folyamatosan dolgozom újabb és újabb filmterveken, remélem, előbb-utóbb az egyiket támogatásra érdemesnek találják. Nem véletlen, hogy a szüleim annyira óvtak ettől a szakmától, kiszámíthatatlan pálya ez, de semmi nem mérhető ahhoz az örömhöz, amit számomra a filmkészítés jelent.
Sorra nyerte a korosztályos bajnokságokat teniszezőként
– Közel húsz éve nős vagyok. Dóri, a feleségem mindenben partnerem, a leghűségesebb támogatóm és a legkeményebb kritikusom egyben – beszélt családi hátteréről is a rendező.
– Van két nagyfiunk, egy tizennyolc és egy tizenhárom éves. A film iránti rajongásom hamar átragadt rájuk is, évek óta együtt készítik a kisfilmjeiket a telefonjukkal. A nagyobbik rendez, a kisebbik a főszereplő. Nekem pedig a filmkészítés a lételemem, így aztán ez a hobbim is.
– Ha nem forgatok, előkészítek vagy vágok, akkor is valami filmterven dolgozom, minden időmet leköti ez a munka. Pedig szeretnék többet mozogni, sportolni. Gyerekkoromban versenyszerűen teniszeztem, az például nagyon hiányzik. Úgy tizenöt-tizenhat éves koromban voltam a csúcson. Sorra nyertem a korosztályos bajnokságokat, elég jó helyre is kerültem az országos ranglistán. Ám annyira nem érdekelt a tenisz, hogy erre tegyem fel az életemet, így tizennyolc éves koromra már csak hobbi maradt belőle.
– Mindkét gyerekem megtanult teniszezni, tehetségesek is, velük érdemes lenne sűrűbben játszanom. És úgy egyáltalán, amíg nem indul be a következő, nagyobb léptékű filmes projektem, a családommal annyi időt akarok tölteni, amennyit csak lehet. Ez a tervem. És persze Szolnokra is sűrűbben járni. A járvány után ez a következő projekt – tette hozzá Szász Attila.