Egy több évszázados ritkaságot restauráltak Tiszaföldváron

– Ez a kovácsmunkával megerősített festett láda kétszáz éve készült Hódmezővásárhelyen – mutatja a szépen megújult míves emléket Béres Mária igazgató. Az előttünk álló, hasáb formájú lábakon álló, díszes pántokkal ellátott bútordarab elejét virágokkal díszítette egykori mestere, míg többi oldalát kékre festette. A könnyebb fogás érdekében, mivel hordozható berendezési tárgyról van szó, két csuklós kovácsoltvas fogantyúval is ellátták. Ahogy felnyitjuk, a bal oldalán levő, kisebb értékek tárolására való fedeles ládafián kívül a tető belső oldalán ecsettel odarótt évszám és név is olvasható: „Gál Judit 1806”.

– Ezeknek a felnyitható tetejű ácsolt tárolóbútoroknak valaha nagyon fontos szerepe volt a fiatalasszonyok életében – folytatja a bemutatást Béres Mária.

– A házasságkötéskor kelengyéjük része volt, és ebben tartották legfontosabb értékeiket is. Mint a népi bútorok általában, asztalosmunkával, fűrészelt, gyalult deszkákból készültek, de sokkal díszesebbek voltak a lakberendezés többi darabjánál. Főleg festett virágozással díszítették őket, s nevük is kelengyebútor voltukra vagy díszítésükre utalt. Menyasszonyi ládának vagy díszítésük alapján tulipános, tulipántos ládának, rózsás ládának, esetleg az elején vagy tetejének belsejében feltűnően elhelyezett évszámra utalva annós ládának hívták őket. Az anno latinul azt jelenti, hogy évben – mutatja az előttünk levő tárgyon olvasható évszámot az igazgató.

S ha ennyire becses tárgyak voltak, miért maradt viszonylag kevés belőlük az utókorra?

– Főleg az ilyen régi darab már ritkaságnak számít, mert az élet elhasználta őket. Az évek múlásával fénykoruk is leáldozott. Idővel kikerültek a kamrákba, zsákok, liszt, gabona tárolására, s ahogy romlott az állapotuk, egyre alantasabb szerepet kaptak. Sarkaikat kirágták az egerek, aljukat, lábaikat elporlasztották a farontó bogarak, végső esetben fásláda, csibenevelő is válhatott belőlük. Amikor végleg tönkrementek, összevágták őket, és utoljára a családi tűz melegével szolgálták néhai gazdájuk utódait. Ez az átlagos sorsa a kelengyés ládáknak, de sok más, idejétmúlt bútor is hasonlóképpen végezte pályafutását.

Az előttünk levő darabot szerencsére jobban megbecsülték, bár mire hozzánk került, szennyezett, sérült, erősen kopott volt. Festése különösen a tetején hiányos lett, díszített felület csak az elején és a fedél belső oldalán maradt. Teljes felülete elöregedett, szennyeződött, megbarnult lakkrétege alatt eredeti színei meglehetősen kopottak és hiányosak voltak.

Kisebb darabok is hiányoztak belőle, volt, ahol megrepedt, s egyik lábát is pótolni kellett.

Így elég sok munkát adott a restaurátoroknak, akik a megmaradt elemek alapján ugyanolyan fával pótolták hiányzó részeit, és az alját is kijavították.

Sajnos a zárat már csak a műtárgy roncsolásával lehetett volna javításra kiszerelni, így a restaurátorok megelégedtek azzal, hogy a láda tetőlapja ugyan teljesen a helyére csukódik, de nem zárható be. A többi fémrészt ellenben sikerült teljesen rendbe tenni.

Befejezésként a láda belsejének kitisztítása után a külső részt is sikerült az eredeti felületig megtisztítani, majd a festett felület folytonossági hiányait faalapú, majd enyves krétás tömítő kittel kiegészítve a pótlások felületét megfelelő szigetelés után akvarellfestékkel megkülönböztető módon retusáltuk. Ez így elmondva elsőre ugyan egyszerűnek tűnik, de a valóságban nagy szakértelmet igénylő, hosszadalmas, aprólékos munkát jelentett a restaurálást végző, erre szakosodott Patrica és Matrica Bt.-nek.

De vajon mit tudunk a láda egykori gazdáiról?

– Szerencsére sokat, mert utolsó tulajdonosa, akitől kaptuk, nem volt akárki. Ráadásul nem véletlenül megőrizte ennek a régi családi darabnak a történetét is. Ő ugyanis amellett, hogy váro­sunknak 2014-ben, százesztendős korában elhunyt, köztiszteletben álló lakója volt, a tudást és értéket hagyományosan nagyra becsülő családból származott. Dr. Pető Mihályné Kotormán Erzsébet Kotormán Jánosnak, Móra Ferenc „személye körüli miniszterének” lánya volt, s a szülői ház jó szelleme mellett a szegedi múzeum légkörében, Móra Ferenc közelségében nevelkedett.

A ládát 1806-ban annak a Gál Juditnak készítették, aki – nem tudom egyszerűbben összefoglalni – a leltárkönyvi bejegyzés szerint Kotormán János feleségének, Nyíri Rozáliának – a nagyanyjának az anyjáé volt. Egyszóval nemzedékek sora őrizte féltő gonddal, míg végül Erzsike néni jóvoltából közgyűjteménybe került egy régi kor és egy, a maga erejéből magasra emelkedett földművescsalád tiszteletre méltó emlékeként.

Családi örökségként hozta magával a tulipános ládát

Az adományozó szülei, a Csanádalbertiben született Nyíri Rozália és a kiskunsági tanyavilágból induló, végül Móra Ferenc munkatársává, az író szavaival „személye körüli miniszterévé” váló Kotormán János voltak. Kotormán Jánosról 1918-ban írta Móra Ferenc, hogy kötelességtudásával, szorgalmával, hűségével és intelligenciájával a leghasznosabb tagja volt a szegedi múzeumnak, aki nélkül az egész intézetet be kellene zárni.

Erzsébet lányuk 1914-ben született, s 1940-ben Tiszaföldváron kötött házasságot dr. Pethő Mihály orvossal. Családi örökségként ő hozta magával a most már a múzeumban őrzött két évszázados emléket.

Kotormán Erzsébet életének száz esztendejéből több mint hetvenet Tiszaföldváron élt le. Édesapja alakját pedig egy kőemlék is őrzi Szegeden. Róla mintázták ugyanis Móra Ferenc szobrának egyik mellékalakját.