Kaposvári Gyula-díjjal ismerték el Tóth Lajos kiemelkedő munkáját

„Ha van egy jó ötlet, nem kellenek trükkök!” – vallja Tóth Lajos, aki rajztanárként és tervezőgrafikusként ezen gondolatok mentén végzi a munkáját hosszú évtizedek óta.

– Úgy gondolom, hogyha van koncepció az adott témával kapcsolatban, akkor nincs szükség „hiánypótló” gegekre, effektekre. Mert a legtöbb alkalmazott grafikai alkotás képi közlés. A szellemes, kifejező, jó terv felerősíti, érthetőbbé teszi a közölt tartalmat a kibocsátó és befogadó között. Ebben a háromszereplős, leegyszerűsített kommunikációs modellben – mint közvetítő – az egyértelműséget kell szolgálnia.

A tipográfiában a betűk és szövegek esetében is fontos az olvashatóság.

– És bár általában, illetve jó esetben otthagyja keze nyomát az alkotó, a grafika mégsem válhat a totális, egyéni(eskedő) önkifejezés színterévé. Ugyanakkor a közlés tisztasága nem jelentheti az unalmas fogalmazásmódot – magyarázza Tóth Lajos.

Az ilyen módon született alkotásaival sokszor találkozhattunk és találkozhatunk a városban járva-kelve. Számos kiadványt, könyvborítót, meghívót tervezett már a szolnoki önkormányzatnak, a város szervezeteinek, cégeinek, több logót is ő tervezett. A Verseghy Ferenc Gimnáziumban készülő oklevelek, tablók, évkönyvek, és egyéb kiadványok is az ő keze munkáját dicsérik. Ahogy mondja, ő az iskola „házigrafikusa”.

A gimnázium címerét is ő alkotta meg egy korábbi címerterv alapján.

Ezer szállal kapcsolódik a Verseghyhez, mely tulajdonképpen második otthona már.

– Itt tanultam 1973–77 között, és most itt tanítok. A zagyvarékasi általános iskolában eldöntöttem, hogy verseghys gimnazista szeretnék lenni. Több falumbéli járt oda, és az ő élménybeszámolóik azt sugallták: a Verseghy egy jó hely. Akkoriban más volt a „felvételirendszer”. Édesapám elkísért Hack Márton igazgató irodájába, aki egy rövid beszélgetés és a bizonyítványom átlapozása után közölte: fel vagyok véve. Így lettem verseghys, ami máig ható élmény számomra. Szeretett egykori osztályfőnököm, Szűcs Lászlóné Decsi Margit tanárnőn kívül két pedagógus – rajztanárom, Baranyó Sándorné és magyar–német tanárom, Papp Alice – volt rám nagy hatással. Habitusom formálásában meghatározó szerepet játszottak – meséli.

Tóth Lajos első igazi „rajzos” inspirációja az volt, amikor nyolcadikos korában megnyerte a Képes Újság országos rajzpályázatát, majd egy fogászati témájú megyei plakátpályázaton második lett. Aztán negyedikes gimnazistaként, 1977-ben három iskolatársával – Kaposvári Gyöngyi, Berecki Ibolya és Gyenes Tamás – együtt részt vett egy többfordulós, országos művészettörténeti csapatversenyen, melynek döntőjében háromszáz induló csapat között a hetedik helyezést érték el.

– Éppen a televíziós döntőről maradtunk le, de mi ezt is nagy eredménynek tartottuk. A már említett két tanárnőm hatására pedig egyre biztosabb volt a rajzos-pedagógiai vonal – emlékszik vissza.

Érettségi után biológia–rajz szakra felvételizett, sikerrel. Sorkatonaság, diploma, majd újra katonaság következett.

– Leszerelés előtt hazalátogattam, az osztályfőnököm mondta, hogy a Verseghyben jó ideje üres a rajztanári állás. Ennyire prózai módon kerültem vissza a volt alma materembe. Mindennek harminchat esztendeje – tekint vissza. Azóta a verseghys diákokat tanítja. Ahogy a felterjesztésében áll: diákjai iránt érzett empátiája miatt elismert példaképe tanítványainak.

– Az első találkozáson megosztom a gyerekekkel, mit várok el tőlük. Ennek esszenciája a három „F”: fegyelem, figyelem, figyelmesség. Belülről fakadó (ön)fegyelem, érdeklődés legalább alapfokon a tárgy iránt és udvarias viselkedés a diáktársakkal, a tanárokkal, az iskola dolgozóival szemben.

Igyekszem megértetni: nem azért találkozunk hetente 45 percre, hogy egymás agyára menjünk, hanem tartalmas, művelődést segítő, élményt adó órákra.

– Célom belekóstoltatni őket az alkotás örömeibe és gyötrelmeibe, példák sokaságával szemléltetni, milyen gyümölcsei teremnek a kreatív elmének. Az élet számos más területéről is, mert ez nem csak a művészek kiváltsága. Hogy mindezek milyen nyomot hagynak a gyerekekben? Nem tudom. Valószínűleg egy csomó konkrétum, név, adat, kihullik az emlékezet zsákjából, és csak a hangulat marad vissza. Azt hiszem, ez marad meg bennünk a legtovább a másik emberből: az összbenyomás, a stílus. Arra emlékszünk, és nem arra, hogy mit is tanított egykori tanárunk – teszi hozzá mosolyogva.

Évtizedek óta jó kapcsolatot ápol a múzeum munkatársaival

Mire emlékszik vissza szívesen az elmúlt évtizedekből? Mint Tóth Lajos mondja, sok mindenre, természetesen vannak emlékezetesebb dolgok.

– Sok élményt raktároztam el a Fiatal Alkotók Köre nyári ifjúsági képzőművészeti vándortáboraiban. Minden évben más-más helyszínen, inspiráló környezetben fejleszthették szakmai tudásukat a fiatalok. Ha jól emlékszem, ’87-ben jelent meg a Népművészeti örökségünk sorozat, melynek első darabja volt a Jász-Nagykun-Szolnok megye népművészete. A kötet dokumentumrajzainak elkészítésére engem kértek fel a szerkesztők. Nem sokkal később a Tisza II. Kutatás program keretében jól rajzoló, tehetséges verseghys diákok készíthettek dokumentumrajzokat, melyeket néprajzosok dolgoztak fel, és kerültek be a Damjanich János Múzeum archívumába – eleveníti fel az élményeket Tóth Lajos.

– Értékmentő- és teremtő munkát végeztek „éles” helyzetben. Így szakmai keretek között valósult meg a tehetséggondozás – emeli ki. A pedagógus azóta is kiemelkedő kapcsolatot ápol a múzeummal, és annak vezetésével, munkatársaival.

– Testvérintézmény, hisz’ a múzeumot egy verseghys tudós-tanár, Balogh Béla alapította – jegyzi meg Tóth Lajos, akinek kiemelkedő szerepe van abban is, hogy az intézmény múzeumpedagógiai kiadványai közül három kötet is szakmai nívódíjat kapott.