Lehallgatószoba is működhetett a szolnoki Vármegyei Kaszinóban

A Vármegyei Kaszinó nem jöhetett volna létre, ha Szolnokot 1876-ban nem kiáltják ki az akkor alakult Jász-Nagykun-Szolnok vármegye „fő városának”. Az új vármegye első főispánja Balásfalvi Kiss Miklós kerületi főkapitány lett, az alispáni funkciót pedig Sipos Orbán töltötte be. Szikszai Mihálynak, a megyei levéltár főlevéltárosának egy jeles summáriumából tudjuk:

„1876. szeptember 4-én Szolnokon, az úgynevezett Scheftsik kerti nyári színkörben legalább kettőszázötvenen gyűltek össze, hogy megalakítsák Jász-Nagykun-Szolnok vármegyét (…) Az új megyének azonban nem volt székháza, ezért már az első közgyűlésen létrehoztak egy bizottságot Sipos Orbán vezetésével, amely az új székház felépítését intézte. A bizottság és főként Sipos Orbán érdeme, hogy alig két év múlva, 1878. november 18-án színpompás ünnepség keretében felavatták Jász-Nagykun-Szolnok vármegye székházát, az egykori Zöldfa vendéglő helyén”.

Egy valamire való vármegye és székháza nem működhetett volna úri kaszinó nélkül, ám annak felépültére még jó pár évet kellett várni. Az már Bojtos Gábor szintén megyei főlevéltáros közléséből tudható, hogy Almásy Géza főispán nevéhez fűződik a Vármegyei Kaszinó létrehozatala. Az ő elnökletével 1893-ban állt fel az a bizottság, melynek célja egy olyan hely megteremtése volt, ahol sikerül

„összehozni és tömöríteni a vidék birtokososztályát és intelligens elemeit a szolnoki polgári kaszinó törzstagjaival”.

A hosszú munka során megvásárolták a megyeháza melletti, úgynevezett Gulyás kovács féle telket, és tervpályázatot írtak ki. Öt terv érkezett a kiírásra. A választmány végül a „felhő” jeligével beadott pályázatot fogadta el, mely szerint Sztehlo Ottó és Schömer Ferenc „tiszta renaissance stylű” elgondolását fogják megépíttetni. Az építési pályázatra beérkezett dokumentumok közül Pápay Mihály és Milkó Vilmos cégét választották ki, majd ezután kezdődhetett el az építkezés.

Az ünnepélyes megnyitóra 1896. november 19-én került sor. Ekkor Almásy Géza elismeréssel nyilatkozott és köszönetet mondott a helybeli pénzintézeteknek, Kovách Lajos főmérnöknek, Sztehlo Ottó és Schömer Ferenc tervezőknek, Pápai Mihály építőmesternek, Porray Sándor mérnöknek, illetve a Ganz gyárnak, amiért ingyen elkészítették a kaszinó villanyvilágítását. A főispán 1899-es távozásáig kiemelt figyelmet fordított a kaszinóra. 1899-es kaszinói búcsúbeszédének egy részlete:

„(…) Sok feladat vár a kaszinóra; (…) az egyeseknek egy becsületes, egészséges irányú és célú társadalommá való szervezése, a közös társadalmi érdekek felvetése, megbeszélése és sikeres létesítése. Feladata az is, hogy a közjóra irányuló munkára provokáljon. A társadalmi kérdések nagy problémái itt vettessenek fel (…) Mutasson mindenkor irányt e kaszinó a hazaszeretet nyilvánításában, a haza, az egyes polgártársaink iránti köteles szeretet és becsület nyilvánításában és az elhagyatottak segélyezésében, támogatásában.”

Almásy Gézát ugyanekkor a Vármegyei Kaszinó örökös díszelnökének választották.

Miután 1919-ben a proletárdiktatúra és a román megszállás jelentős károkat okozott a megyeháza és a kaszinó épületeiben, így a vármegyei levéltárban is, ezért az építmények több alapokmánya, számos értékes okirat, fotó, tervrajz és kordokumentum sajnálatosan megsemmisült. Néhány ugyan fennmaradt az utókornak, ám a levéltár, illetve a Vármegyei Kaszinót az eredetihez hasonló formában felújítani óhajtó tulajdonosi kör ezúton is kéri mindazok segítségét, akiknek birtokában vannak hiánypótló korabeli dokumentumok, jelezzék ezt feléjük.

És akkor most a jelenkorról. Az egykori Vármegyei Kaszinó épületének új tulajdonosa a közelmúlttól a szolnoki székhelyű K-Project Immo cégcsoport. A projektekben gondolkozó vállalkozás tizenkét évvel ezelőtt már megmutatta erejét, és bebizonyította, hogy értékek létrehozására, értékállóságra törekszik. A cégcsoport tulajdonosa, Kányási Tibor ugyanis üzlettársa volt a Béres-csoportnak, amely megépítette a megyeszékhelyen a Pelikán Bevásárlóközpontot.

– Régóta Szolnok a lakhelyem, de én eredetileg debreceni vagyok. S mint a jeles cívis város polgára, közben lokálpatrióta szolnoki is egyben, itt, a jászkunsági megyeszékhelyen is felfedezem az egykori polgári miliőt. A városnak számos századeleji építészeti kincse van, melyek felújításra, megőrzésre várnak. Ilyen az egykori Vármegyei Kaszinó is, amely a második világháború után funkcionalitásában és nevében számos kényszerű változást ért meg. Volt Szakszervezetek Háza, a Magyar–szovjet Barátság Háza, Úttörőház, Technika és Tudomány Háza, MTESZ EU-iroda, de működtek benne legutóbb a Casino és a Szezám nevű vendéglátóhelyek is – emlékeztet az épület múltjára is a gépészmérnöki diplomával rendelkező ingatlanbefektető.

Kányási Tibor megjegyzi, az üzleti megfontoláson túl erős érzelmi alapja van annak, hogy cégével belevágott a „Kaszinó-projektbe”.

– Nagyon sok ember jár-kel errefelé, és azt látja, rohamosan pusztul ez a többre hivatott épület. A harmadik sikertelen árverés után sikerült hozzájutnunk. A kitartásunk háttere az volt, hogy úgy véltük, ennyivel tartozunk Szolnoknak és a múltszázad eleji elődeinknek. Az épület országos jelentőségű műemlék, ami azt jelenti, ha felújításon gondolkodunk, a legkeményebb építészeti-szakmai kritériumoknak kell, hogy megfeleljünk. A ház eredetileg egy, a város fejlődése szempontjából fontos társadalmi rétegnek, a polgároknak, az akkori viszonyoknak megfelelően szinte kizárólagosan a férfiaknak volt a korabeli szórakozóhelye. Az akkori vezető réteg előremutató gondolkodásának erejét szimbolizálta.

– Ma, mindenféle ideológiát nélkülözve, korra, fajra, nemre, vallási meggyőződésre való tekintet nélkül, újra szükség volna egy hasonló, az agyat és a pénzt a közösség hasznára is fordító, ha úgy tetszik, kaszinó megnyitására. Cégcsoportunk abban gondolkodik, hogy az 1100 négyzetméter összterületű épület ne gazdasági, iskolázottsági, politikai kategória alapján legyen körülírható, hanem elsősorban emberi kulturáltsági fogalom mentén. Nem újabb úri kaszinót, mint inkább igényes közösségi helyet kívánunk létrehozni. A kaszinó eredetileg a Kossuth útra is nyitott volt. A földszintjén működött egy könyvkötő műhely. Újra ajtót szeretnénk nyitni a lakosságra, és a régi műhely lehetne egy kávézó. A megyeháza felőli oldalról is nyitott lenne, itt a rózsakertig egy sétálóutcát is kiépítenénk. De önmagában a ház mintegy 350 négyzetméteres földszintje is egy körbejárható sétatér lenne, egyfajta Gozsdu-udvar. A pincéjében és a kis könyvtárként működő padlásterében különböző méretű helyiségek vannak, ezek kluboknak, foglalkozásoknak adnának helyet. Az emelet volt a bálterem, itt két részre osztható helyiséget alakítanánk ki, és ismét visszatérhetnének ide a nagyobbacska bálok is akár – mutatja körbenjárásunk alkalmával az elképzeléseket is az ingatlanfejlesztő szakember.

Még Kádár beszélgetései sem maradtak titokban

Amikor a pincében jártunk, Kányási Tibor egy kissé eldugott helyiségbe vezetett.

– Nem bizonyított, ugyanakkor a hozzáértők vizsgálódása szerint itt működött egy lehallgatóközpont. A megyeházáról és a kaszinó helyiségeiből is itt futnak össze a telefonkábelek. Többen állították, hogy az ’56-os események közben is innen hallgatták le a forradalmi tanács, majd pedig Kádár beszélgetéseit, tanácskozásait – mesél a ház jelenlegi tulajdonosa a valószínűsíthető legendákról.

Mindezek után izgatottan és türelmetlenül várjuk, milyen újabb nemes funkciót kap a remélhetően a „tiszta renaissance stylű” külcsínt megtartó műemléki épület.