Saját ruháiban lép fel Sándor Szilvia

– Jelenleg a szolnoki Szigligeti Színház táncosa. Hogyan került erre a pályára?

– Nagyon korán feltűnt a szüleimnek, hogy jó a mozgásom, ezért már hétévesen beírattak versenyaerobikozni. Ezt a sportot egészen tizedikes koromig űztem. Mindeközben, nyolcadikos koromban versenytáncra is beírattak édesanyámék, hiszen úgy gondolták, mivel ők nem igazán, legalább én tudjak táncolni a bulikban. A versenyaerobik nagyon kötött, feszes műfaj, a társastánc viszont kiváló a nőiesebb mozgásforma elsajátítására. Bár mindez nem az én ötletem volt, időközben nagyon megszerettem Az érettségi környékén fogalmazódott meg bennem, hogy profi táncos szeretnék lenni, sőt, tanítani szeretném mindezt, így beiratkoztam a Táncművészeti Egyetemre.

– Gondolom, az egyetemen többféle stílust kipróbált. Melyik maradt a kedvenc?

– Igen, voltak salsa-, néptánc-, stepp- és balettóráink is, de a modern társastánc maradt a kedvencem, hiszen eleve erre a szakra jelentkeztem, ez volt a fő tantárgyam. Ezután jött a lehetőség a Szigligeti Színháztól, táncosokat kerestek.

– Rögtön a diploma után hívták?

– Nem, már az egyetem első, második évében. Körülbelül öt éve dolgozom a Szigligeti Színháznak.

– Hol nőtt föl?

– Jászberényben születtem, és ott is nőttem fel. Viszont a táncos edzésekre nyolcadikos koromtól átjártam Szolnokra, és néhány éve ide is költöztem.

– Amellett, hogy a színházban dolgozik, párjával, Bencsik Gergővel – ő szintén a Szigligeti táncosa – rendszeresen vesznek részt versenyeken is.

– Így van, aktív versenyzők vagyunk, viszont mostanában a vírus miatt elmaradtak a versenyek. Tavaly szeptember óta viszont nem indultunk, mert olyan sok munkánk, fellépésünk volt, hogy nem tudtunk volna megfelelően felkészülni. A márciusi magyar bajnokságot, melyen viszont részt vettünk volna, már sajnos nem rendezték meg. Tehát már több mint egy éve nem versenyeztünk, de tervben van.

– Milyen eredményeket értek el eddig?

– Többszörös területi bajnokok vagyunk, illetve országos bajnokságon döntősök. 2018-ban pedig beválogattak bennünket a felnőtt latin ranglista tizenöt legjobbja közé. Erre nagyon büszkék vagyunk.

– Mióta oktatja a táncot?

– Körülbelül tizennyolc éves korom óta tanítok. Eleinte az edzőm segítségével tartottam az órákat, ekkor kezdtem el általános iskolásokkal foglalkozni. Utána szépen lassan már egyedül tartottam az óráimat. Kezdetben kicsi gyerekekkel foglalkoztam, majd nem sokkal később gimnáziumban tanítottam a szalagavatós táncokat. Onnantól kezdve felnőtt csoportot is vállaltam. De hajón is tanítottunk a párommal. Luxus óceánjárókon tartottunk társastáncórákat az utasoknak, akik között minden korosztály megtalálható volt, az öttől a nyolcvanévesig. Mai napig tanítok, egy éve Átányban, egy művészeti iskolában és szülővárosomban, Jászberényben is. Nagyon szeretem átadni a tánctudást a tanítványoknak. Tervben van, hogy Szolnokon is újraindítok csoportot.

– Úgy tudom, hogy a táncon kívül van egy másik nagy szenvedélye, mégpedig ruhák tervezése és varrása.

– Így van. Ez is kiskoromban kezdődött. Már akkor nagyon odafigyeltem az öltözködésre, nem vettem fel akármilyen ruhát. Amikor rám bízták a napi szettet, akkor mindig olyat választottam, ami különleges, egyáltalán nem egyszerű, fodros, habos-babos vagy éppen kivágott hátú. Olyan darabokat, melyek nehezen kombinálhatóak együtt. Iskoláskoromban is imádtam öltözködni, új ruhákba bújni. A versenytánc pedig minderre rátett egy lapáttal, hiszen a nagyon szép, különleges ruhák a részei a versenyeknek. A gyakorlati része pedig középiskolás koromban, egy nyáron kezdődött, amikor egy betegség miatt nem táncolhattam. Leültem édesanyám varrógépe mellé, és elkezdtem varrni. Nagyon élveztem, hogy egyedi dolgokat alkothatok. Olyanokat, amilyeneket én szeretnék, sőt, olyan anyagból is, ami éppen nekem tetszik. Onnantól kezdve nem volt megállás. A családban egyébként több varrónő is van, talán a gének is közrejátszanak mindebben.

– Azóta pedig még tovább fejlesztette ezt a tudást.

– Igen, bár korábban saját magam, autodidakta módon tanultam, tavaly beiratkoztam egy varróiskolába, ahol női szabónak tanulok. Így most már profi segítségem is van.

– Mi a célja a tervezéssel és a varrással?

– Igazából korábban ez nem volt tervezett dolog, elkezdtem sodródni az árral, egyre többet varrtam, egyre többfajta ruhát találtam ki. Eleinte tánc- és edzőruhákat terveztem és készítettem, saját magamnak. Nagyon jól éreztem magam a ruháimban, és ez arra ösztönzött, hogy minél többet varrjak, minél jobb és szebb kivitelezésben készítsem el a darabokat. Két-három éve kezdtem gondolkodni azon, hogy amikor majd nem versenyzek, ezzel szeretnék foglalkozni. Egy idő után már nem csak a táncosruhák érdekeltek, hanem az utcai ruhák, kosztümök, nadrágok, szoknyák. Az iskolában is ezeket tanulom elsősorban.

– Szeretnék a jövőben vállalkozást indítani. Aminek nagyon örülök, hogy egyre több megrendelésem van, hiszen már nem csak magamnak varrok. Szalagavatós csoportoknak, valamint művészeti iskoláknak is készítek ruhákat. Az egyesületben is látták a saját logóval ellátott edzőruháimat, és nagyon megtetszett nekik. Jelenleg ott tartok, hogy szinte nem győzöm a megrendeléseket. Varrok fürdőruhát és kabátot is, mert úgy gondolom, olyan nincs, hogy valamit nem tudok megcsinálni. Nagyon szeretek tervezni, új dolgokat kitalálni, valamint azt, ha egy ruha különleges, és visszatükrözi a viselője személyiségét. Szerintem óriási dolog, hogy egy darab anyagból bármit ki lehet hozni, amit csak szeretnénk.

– Mit is jelent az ön számára a tánc és a varrás, van-e valamilyen kapocs a két tevékenység között?

– Igen, hiszen olyankor vagyok a legboldogabb, amikor a színpadon táncolhatok, mindezt pedig a ruháim teszik teljessé – úgy gondolom, ekkor vagyok igazán önmagam…

Tudja, hogy egy táncosnak a jövőjére is gondolnia kell

A Szigligeti Színház táncosa, Sándor Szilvia úgy véli, a tánc – főleg az aktív versenyzés – nem tart örökké, ezért fontos, hogy egy táncos alternatívákban gondolkodjon.

– Bár ezt nehéz megmondani, de szerintem versenyezni addig lehet, ameddig felfelé ível a karrier. Ha majd a családalapításról lesz szó, én például már nem versenyezhetek, hiszen egy baba mellett kimaradok az edzésekből. Úgy vélem, körülbelül harmincéves korig lehet aktívan versenyezni, utána pedig marad a tanítás és a fellépések. Én addig szeretnék táncolni, ameddig azt érzem, hogy a csúcson vagyok. Amikor már úgymond leszállóágban leszek, akkor már csak saját kedvtelésből szeretnék táncolni, de hivatásszerűen nem. Sajnos ebből ki lehet öregedni. Emiatt is gondolom úgy, hogy több lábon kell állni, ezért a varrás és a tanítás az, amivel szeretnék majd a jövőben foglalkozni.