Nyugdíj után kezdett el hajózni a szolnoki Kóczi László

– Én életem során kétszer kezdtem el a pályámat – fog bele történetébe Kóczi László. Akkor váltam hajóssá, amikor korkedvezménnyel nyugdíjba vonultam a vasúttól. Mindkét pályára láttam példát. Sráckoromban a közvetlen szomszédunk mozdonyvezető volt, néhányszor utaztam is a gőzösén, egy utcányira meg osztálytársam hajóskapitány édesapja lakott. Emellett hajós volt az unokatestvérem is, de eleinte nem gondoltam, hogy valaha magam is az leszek. Ötvenhét éves nyugdíjasként az anyagiak mellett húgom hajós férjének unszolására kezdtem el a folyami hajózást. Érdekességként említem, hogy nő létére a húgom is folyami hajós, a mai napig együtt szolgál a férjével.

Amikor Kóczi László a pályakezdő fiataloknak indított hajósképzésen megfelelt az alkalmassági vizsgán, az iskolahajón a többiek 22 éves átlagéletkora mellett ő volt a legidősebb tanuló. Hat hónap alatt minden alapismeretet megtanultak a hajózásról, s kiváló vizsgaeredménye alapján egyből fedélzetmesterként kezdett az Európa rendezvényhajón. Utána szolgált személyszállító- és hotelhajón, vontató-, toló-, kotró- és teherhajón, tankeren, mindenen, ami a vízen közlekedett. Végül úgynevezett személyzetes tankbárkáról ment ismét nyugdíjba, amikor számára eljött az utolsó vízre szállás ideje.

– Köztudott, hogy a hajózás veszélyes üzem, így kiváló fizikai, szellemi és állandó készenléti állapotot kíván. Úgy kell figyelni a saját és mások épségére, hogy a kapitány óhaját megértve hozzuk meg saját döntéseinket. Míg például a vasútnál zárt pályán közlekedsz és a végállomás mindig ugyanaz, addig a hajózásnál minden állandóan változó körülmények között történik. Egyszer meg is kérdezték a volt vasutas kollégák, hogyan tudtál zárt pályáról mozgó pályára váltani? – emlékezik az egykori hajós az akkori követelményekre.

– Bár gyermekkoromban gyakran utaztunk gőzhajóval a Tiszán, Dunán, Balatonon, de akkor más érdekelt. Mégis úgy alakult, hogy idős fejjel hajóztam majdnem tizenegy évet, s azóta is bánom, hogy egyből nem ezt választottam annak idején. Most, hogy már kiöregedtem belőle, még mindig visszahúz oda a szívem. Az ellenben soha nem jutott eszembe, hogy tengerésznek menjek. Az egy másik kategória. Koros fejjel, nyugdíjasként nehéz lett volna ott szolgálni. Ennek ellenére jártunk tengeren is folyami hajóval, bár nem keltünk át egyiken sem. Ezeket az utakat ,,közel-tengerparti” szakaszoknak hívják a szakmában.

– Megfordultam a Fekete-tengeren, a francia, belga, holland, német és lengyel partoknál, de legfeljebb öt-tíz kilométerre távolodtunk el a szárazföldtől. Így is volt olyan viharunk, hogy kis folyami hajónk úgy hajladozott, mint szélben a fűzfavessző. Rengeteg élményt átéltünk, sokféle lakójával együtt megismerhettük Európa nagy tengeri és belvízi kikötőit, városait.

Kóczi László szerint sokszor megviselte őket a távollétük a családtól, de a hazaérkezés öröme mindig feledtette ezeket a rossz érzéseket.

– A mindennapi munka sem mindig engedte ezeket a gondokat felszínre törni. Az Internet és a mobiltelefon miatt manapság már az otthoniakkal is más a kapcsolat, mint régen. Ők is látják, hogy merre jár a hajó, amelyiken éppen szolgálunk. Az utóbbi években már a feleségem is velem hajózott, természetesen a tulaj engedélyével, így ő is átélhette a hajósélet szép, vagy keményebb voltát. Azokat az élményeket, melyek örökre megmaradnak bennünk, bár akadtak közöttük olyanok is, balesetek, halálestek, mentések, melyekre nem jó visszaemlékezni. Ott teljesen más szemszögből láttunk, érzékeltünk olyan dolgokat, melyeket egy szárazföldi halandó el sem tudna képzelni.

– Az is emlékezetes volt számomra, hogy olyan idősebb kollégákkal is szolgáltam, akik még a húsz-harminc évvel ezelőtti időkről is tudtak mesélni. Amikor még a világhírű magyar hajózás létezett és minden nagyobb kikötőben volt MAHART-kirendeltség. Manapság már egyről sem hallani, Az egykor magyar lobogó alatt járó hajók szinte mind magánkézben vannak, vagy külföldön találtak gazdára. Örülök neki, amikor a Tiszán hébe-hóba áruszállító hajózást látok, de sajnos ritka, mint a fehér holló. Mindez a múlt, de nem bántam meg, hogy átéltem. Bár hatvankilencedik évemben vagyok, még mindig hívnak vissza hajózni. Sajnos nem tehetem, mert tudni kell abbahagyni, átadni a helyet a fiataloknak. A magyar hajózás jövője az új generáció kezében van. Talán nem hagyják elveszni a magas szintű magyar hajósképzést. Ebben reménykedem.

Névjegy: Kóczi László

Kóczi László Kapuváron született 1951-ben. Végzettségeit tekintve emelt szintű esztergályos, matróz-gépész, kormányos, illetve veszélyesáru-szállítási szakértő. Szolnokon és az egykori NDK-ban dolgozott szakmunkásként. Ezt követően Vácon, az Egyesült Izzó gyárában volt vákumtechnikai műszerész gépbeállító csoportvezető. A szolnoki MÁV-állomáson tolatásvezető volt huszonhét évig, ahonnan korkedvezménnyel vonult nyugdíjba. 2008-ban kezdett a belvízi hajózásnál, mint matróztanuló, és a 2019-es esztendő végéig szolgált matrózként, majd fedélzetmesterként. Családi állapota nős, kedvtelései sorába tartozik a fotózás, kertészkedés, valamint a kirándulás.