Osztályidegenekből családi barátok lettek Jászboldogházán

– Az Ön szülőföldje, Jászboldogháza kiemelt célpontja volt a kitelepítéseknek. Volt ennek szerepe abban, hogy e téma kutatásának is szentelte magát?

– Gyerekkoromtól tudtam, hogy egykor miniszterek, grófok, katonatisztek éltek a környező tanyavilágban, s itt szeretettel beszéltek a különös vendégekről. Meseként hallgattuk a történetüket, később egyre többet tudtunk róluk, a megyei levéltárba kerülve dokumentumokat is olvashattam erről. 2013-ban az elszármazott boldogháziak kezdeményezésére már emléktáblát avattunk a kitelepítettek és befogadóik emlékére. Erre az alkalomra készült emlékeik nyomán a községünk történetének legtragikusabb időszakára visszatekintő Törvényen kívül című kötet is.

– Jászboldogháza minek köszönhette „kitüntetett szerepét”? Itt tudtak nagyot ütni vele a tehetős gazdarétegen is?

– Gazdag településnek számított, szorgalmas, tehetséges gazdálkodók lakták. Közös büszkeségük volt az 1946-ban önálló községet teremtő összefogás, így lettek a „Jászság legnagyobb kulákfészke”, ahol 1949-re 76 kuláknak minősített gazdát tettek tönkre anyagilag, kínoztak meg embertelen módon. Újabb büntetésként kötelezték őket 1951-ben a budapesti kitelepítettek befogadására.

– Az ideológiai mázon, a reakcióval való leszámoláson kívül mi állt a kitelepítés mögött?

– Hivatalosan származásuk, háború előtti társadalmi állásuk miatt távolították el őket a fővárosból. A valódi okot így foglalta össze Mikecz Ödön volt igazságügy-miniszter 14 évesen Boldogházára került lánya, Teodóra:

„…a kitelepítés lényege lakásszerzés volt a kommunista kormányhoz hű emberek részére,…(és) megnyomorítása az akkor már amúgy is nagyon kilátástalan helyzetben lévő kulákságnak, hiszen minden pesti családot kulákportára telepítettek be. A Budapesten hagyott ingóságok állami tulajdonba, illetve ki tudja, kihez és hová kerültek.”

A családok egyik napról a másikra mindenüket elveszítették, és emberi jogaiktól is megfosztották őket.

– Mikor érkeztek az első kitelepítettek a településre?

– 1951. június 5-én hajnalban fejenként ötvenkilónyi ingósággal 39 budapesti családot szállítottak teherautókkal a magdolnavárosi állomásra és indították őket útnak lemeszelt ablakú vagonokban fegyveres kísérettel. Este érkeztek Boldogházára, s olyan „osztályidegenek” voltak közöttük, mint Aggteleki Béla altábornagy, Tolnay Dezső vezérőrnagy, Tarnóy Oszkár tüzérezredes, miniszterek, gyártulajdonosok, kormánytisztviselők, nagykereskedők, de még táborokból hazatért zsidó származásúak is akadtak a csoportban. Az embertelen eljárás a gyerekeket is büntette, a legfiatalabb négyéves volt közöttük, csak keveseknek sikerült valamilyen módon kivonnia őket a kollektív büntetés alól. Az életkor vagy egészségi állapot nem jelentett kivételt a kitelepítés és a vele járó nehéz fizikai munka alól. Orvoshoz, kórházba sem juthattak el, ami azt is jelentette, hogy a hatalom nem csupán az eltávolításukra, hanem a megsemmisítésükre is törekedett.

– A településen hogyan fogadták őket?

– Félelemmel és szorongással várták a kényszer szülte együttélést, amiről senki sem tudta, meddig tart, és milyen megpróbáltatásokat tartogat még a jövő. Nehéz két olyan, egymástól annyira eltérő társadalmi csoportot elképzelni, amely akkor a boldogházi tanyákon találkozott. Volt azonban egy közös vonásuk, az emberség, amit a legnehezebb körülmények között is megőriztek. Mikecz Teodóra így örökítette meg az első találkozást.

„Teherautóval vittek ki minket az Ézsiás tanyára, ahol már nagy szorongással vártak. Imre bácsi a családfő kicsit kopaszodó, olyan negyven körüli lehetett. Körüljárta édesapámat, aztán kezet fogtak, és azt mondta: Na, maga se úgy néz ki, mint egy népnyúzó uraság! Apa meg ráfelelte: Maga sem úgy, mint egy zsíros kulák! Ezzel meg is vetették a későbbi jó barátság alapját”

A kitelepítettek és befogadók kölcsönösen segítették egymást, és több helyen máig tartó barátságok, keresztszülői kapcsolatok születtek.

– Mi lett a folytatása a történetnek?

– 1953-ban megszűnt a kitelepítettek jogfosztott helyzete, de nem költözhettek Budapestre, otthonukat, elvett javaikat soha nem kapták vissza. A fiatalokat az ország összes középiskolájából kitiltották, és sokáig megbélyegzettek maradtak. A boldogházi gazdák továbbra is súlyos gondokkal küzdöttek. 1956 reményt jelentett számukra, de 1959-ben megmaradt javaikat is elvették, és termelőszövetkezetbe kényszerítették őket.

– Hogyan sikerült elérnie, hogy ezek a fájdalmukat gyakran magukba temető emberek megosszák történetüket Önnel?

– A kuláküldözésről és a kitelepítésről sokáig beszélni sem lehetett. Sokan úgy távoztak el, hogy még családjuknak sem beszéltek megpróbáltatásaikról. Az elvett javakat soha nem kapták vissza, s a kárpótlás csupán jelképes volt. Sokuk számára ezért felszabadító érzés volt, amikor végre elmondhatták fájó emlékeiket, de van, aki ma sem tud erről beszélni. Szeretné elfelejteni a történteket. A visszaemlékezők meghatottan emlékeztek arra az emberségre, segítőszándékra, amit a zsarnokság sem tudott elpusztítani. A kötet megjelenése után megható visszajelzések érkeztek, például Wintermantel Kálmán írta:

„Magam, családom és a meghurcoltak nevében köszönöm a KÖNYV-et, tanulmányát, a visszaemlékezések szerkesztését, közlését. Meghatódva, elgondolkozva olvastam ki az utolsó betűig a rémségeket háttérbe szorító, az emberi helytállást és szeretetet előtérbe helyező, ezért még inkább felkavaró történeteket.”

Számukra az erkölcsi kárpótlást az évtizedek után készülő emlékművek, emléktáblák mellett talán az jelenti, hogy már félelem nélkül mondhatják el szüleik, nagyszüleik történetét, akik egy embertelen korban megőrizték az alapvető emberi értékeket.

Névjegy

Papp Izabella levéltáros Jászboldogházán született, jelenleg is ott él. Tanulmányait szülőfalujában, Jászberényben, Egerben, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem levéltár szakán folytatta. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltárból vonult nyugállományba, fő kutatási területe a 18. századi görög kereskedők, illetve az oda települt idegenek története a Jászkunságban. Emellett foglalkozott a jászkunok hazájukért hozott áldozatvállalásának történetével, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc jászsági vonatkozásaival is.

Szülőföldje történetének jelentős eseményeként külön kötetet szentelt az 1950-es évek kitelepítéseinek, a hozzá kapcsolódó emberi sorsoknak. Ma is kutatja Jászboldogháza helytörténetét és családtörténetével is foglalkozik. Munkásságát eddig a Jászboldogháza Községért kitüntetéssel, Jász-Nagykun-Szolnok Megye Közművelődési Díjával, a Jászságért Díjjal, illetve Jászboldogháza Díszpolgára címmel ismerték el.