Kazahsztáni élményeiről mesélt Perger István Szolnokon

Több gyerekkori álmát is megvalósította Perger István, amikor eljutott Hongkongba. Nem az volt azonban a célja, hogy pusztán végigutazzon a transzszibériai vasúton, hanem meg is akart állni bizonyos helyeken. Először a Don-kanyarhoz látogatott el, majd Moszkvában újra vonatra szállt, és útba ejtette a Bajkál-tavat, Mongóliát és a Góbi sivatagot. Ezután következett Peking, Észak-Korea, Vlagyivosztok, Tibet, végül Hongkong. Az út összesen hatvankilenc napig tartott.

Azóta beutazta többek között Iránt, Kirgizisztánt, Üzbegisztánt, Türkmenisztánt, és tavaly Kazahsztánban is eltöltött huszonöt napot, ahol a Kaszpi-tengert és az Aral-tavat is érintette.

– Kazahsztánról nem feltétlenül az jut eszünkbe, hogy egy modern ország lenne. Így a főváros, Nur-Szultan sokak számára meglepő látványt nyújt, hiszen egy futurisztikus kirakatváros – mutatott egy helyszínen készült fotót István. – Mióta a Szovjetunió szétesett, elég nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy az olaj- és egyéb nyersanyagbevételekből minél nagyobb, szebb és modernebb várost építsenek. Ehhez a legdrágább, legmenőbb nyugati építészeket bízták meg nagyon sok pénzért.

– A vidék ezzel szemben nagyon más képet mutat. Érdekesség, hogy Kazahsztánban sok olyan képet látunk, mely akár egy magyar őstörténeti könyvben is szerepelhetne: vezérek, lovak, tegez, nyíl. A főváros egyik bevásárlóközpontja is jurta alakú, ráadásul a neve Khan Shatyr, vagyis „kán sátor”. A régi fővárostól, Almatitól keletre fekvő Jeszik település mellett pedig számos dombocska, kurgán, vagyis sírhalom található. Hasonlóan a Szolnoktól nem messze lévő kunhalmokhoz. Az ősi türk írás némely betűje pedig nagyon hasonlít a székely rovásírásra. A kazahok rokonaiknak tartják a magyarokat, ez benne van ott a köztudatban – tette hozzá.

A világutazó a Karaganda mellett található egykori legnagyobb gulágközpontban, a Karlagban is látogatást tett, ami most egy múzeum. Előadásából az is kiderült, hogy Szpasszk falu mellett egy magyar tábla is őrzi az ott meghalt egykori hadifoglyok emlékét. Az ottani tömegsírban a becslések szerint ötezer embert temettek el, nem csak magyarokat, hanem németeket, japánokat, koreaiakat, lengyeleket, észteket, szlovákokat, cseheket, franciákat és másokat is. Huszonhárom nemzet emléktáblája található itt.

István beszámolója szerint az Aral-tó nem mindennapi látványt nyújtott, hiszen a kiszáradása miatt rengeteg hajó megfeneklett, és máig ott vannak a roncsaik. – A legkísértetiesebb azonban Akeszpe falu volt. Mivel a víz elfogyott, nincs, ami megkösse a homokot, ami így teljesen beborította a települést. Be is mentünk az iskolába, mely pár éve még működött, most viszont mindenfelé szétszórt tanszereket láttunk, táblát, címert. Szívszorító látvány volt – emlékezett vissza István, aki a bajkonuri űrközpontba is ellátogatott. Innen lőtték fel Gagarint és Farkas Bertalant, az első magyar űrhajóst is. Mint megtudtuk, az egykori Szovjetunió által felépített űrközpontot Oroszország bérli, ezért orosz rendőrök őrzik a város határait, és csak orosz engedéllyel lehet belépni oda.

– A városban minden az űrről szól. Az egyik étteremnek is az a neve, hogy Space Pizza, vagyis űr pizza, de a boltokat is például Orbit vagy Szojuz névre keresztelték. A várostól kicsit távolabb található az űrközpont, de itt is megfigyelhető a kontraszt, hiszen a lehető legkorszerűbb rakétatechnikával rendelkeznek, de az utak és az épületek elég rossz állapotban vannak. A Buran szovjet űrsikló egykori irányítóközpontjának épülete például úgy néz ki, mintha szét akarna esni, és kóbor kutyák szaladgálnak a területén – mutatott az előadó egy másik fotót.

Bajkonurban István arra az egyszerű szállásra is bepillanthatott, ahol Gagarin a fellövése előtti, 1961. április 11-i éjszakát töltötte. Még az űrhajós ruhája és cipője is ott volt az ágya mellett. Emellett Gagarin fáját is láthatta, hiszen minden űrhajós ültet egyet, mielőtt az űrbe indul.

– Bajkonurban összetalálkoztam Fjodor Jurcsihin veterán orosz űrhajóssal, aki már ötször járt az űrben. Amikor megmondtam neki, hogy Magyarországról jöttem, azt válaszolta, hogy „jó, lehet fotózni, de előbb mondjam meg, ki volt a két magyar űrhajós”. „Mi sem könnyebb”, válaszoltam, „Farkas Bertalan és Magyari Béla”. Azt mondta, hogy elfogadja, de nem Magyarira gondolt, hanem Simonyi Károlyra, vagyis Charles Simonyira, a magyar–amerikai „űrturistára”, akinek parancsnoka is volt 2007-ben. Jurcsihin nagyon kedves és szimpatikus volt. Amikor megkértem, hogy mondjon egy üdvözletet Farkas Bertalannak, mivel ő akkor töltötte be a hetvenedik életévét, gondolkodás nélkül megtette – idézte fel.

– Amikor az űrhajósok elhagyták a szállodát, hogy a kilövőállomásra vigyék őket, hatalmas tömeg gyűlt össze, alig lehetett látni őket. A sajtótájékoztató után azonban olyan közel kerülhettem az űrhajósokhoz, hogy magam is meglepődtem. A kilövést egy másfél kilométerre fekvő megfigyelőpontról nézhettük végig, de így is nagyon látványos és hangos volt. Óriási élmény.

Lóhúsos rántotta reggelire

A kazahok híres étele a besbar-mak. A jelentése „öt ujj”, mert hagyományosan kézzel ették.

– Lebbencstészta van benne, krumpli, reszelt répa és lóhús – magyarázta István. – Nem a gasztronómia csúcsa, de a helyiek nagyon szeretik. Kazahsztánban egyébként számos ételben megjelenik a lóhús. A Boszzsira nevű nemzeti parkban például találkoztunk egy kazah társasággal, ők lóhúsos rántottát készítettek reggelire. A pizzériában pedig lókolbász is szerepelt a feltétek között.

– A kifőzdében árultak gulyást, de nem spóroltak a paradicsommal. Emellett a rizses hús üzbég változatát is lehetett kapni, ezt hívják plovnak. Répát főznek bele, ami egyébként jó ízt ad neki, nagyon finom étel. Egy másik oldala a gasztronómiának, hogy a vasútállomásokon felállított asztalokon sült halat, plovot, tésztában hurkát és mindenféle sült húst kínáltak. Az élelmesebb árusok egyenesen a vonat ajtajához hozták a sült halat.