Hatezer méter fölé jutott a szolnoki hegymászó

A Lobuche csúcsa mellett az Ama Dablam harmadik táboráig jutott. A mászás során a szél lehetetlenítette el a továbbhaladását. Sziklán, havon, jégen mászott. A köteleket kizárólag biztosításra és nem előrehaladásra használta Szlankó Zoltán, miközben az Ama Dablam csúcsa felé haladt.

– Hatalmas élmény volt minden pillanata, magyarok még nem jutottak hatezer méter fölé télen – mondta a hegymászó, aki egy hónapja indult Nepálba.

– Az akklimatizációs folyamat miatt fontos volt, hogy a mászás elején tervezetten minél magasabbra menjünk, és visszatérjünk, hiszen alacsonyabban pihenhet jobbat a szervezet. A Lobuche csúcsát technikailag nem olyan nehéz elérni, mint az Ama Dablamot – mesélte Szlankó Zoltán, aki napos, de nagyon hideg időről számolt be.

A második napon hóviharba keveredtek, onnantól havas, jeges terep várta őket a hegyen. Amerikai hegymászó társával, Alex Goldfarbbal a Lobuche megmászása után az Ama Dablam alaptáborába mentek, ahol egy kőház várta őket.

– Közepén egy vaskályha adta a meleget, de nem melegítette át az épületet. Ha néhány méterre tőle kiborult a víz, azonnal megfagyott… – magyarázta. A pihenés után indultak az ötezer-egyszáz méter magasan fekvő egyes tábornak. A magukkal cipelt saját felszerelésük tizenöt-húsz kilót nyomott.

– A kettes és hármas tábor között nagyon nehéz sziklaútvonal volt, lassan haladtunk. Az alkonyat előtt szélviharba keveredtünk, a hógerincen vártam Alexra, hogy felérjen. Beindult a szél a gerincen, egy mélyedésben ragadtam, vákuumba kerültem, és nem kaptam levegőt. Mint egy partra vetett hal, úgy kapkodtam a levegőt, néhány percig küzdöttem, gyorsan át is hűtött a szél, mert a könnyű mozgás miatt viszonylag vékony öltözet volt rajtam – avatott be a mászás részleteibe Zoltán, majd folytatta:

– A hármas táborba nagy nehézségek árán értem fel. Azt mondta Alex, kék voltam. Alig tudtam bármit csinálni, folyamatosan remegtem, ami nem maradt abba, hiába ettem és ittam meleget. A belső hőm kiveszett. Az izomremegéstől elfogyott az erőm, görcsöltem. Emiatt nem vállaltam a csúcsmászást, szerettem volna összeszedni magam, hogy le tudjak jönni a hegyről.

Komoly döntést kellett meghoznia, hiszen lefelé is legalább ugyanolyan nehéz, mint felfelé.

– Onnantól nem állt el a szél, az energiát arra akartam fordítani, hogy épségben visszaérjek. A meleg szobában sem hoznék más döntést – mondta a hegymászó.

– Kissé csalódott vagyok, hiszen mind az erőnlétem, mind az akklimatizáció engedte volna, hogy felmenjek, mégis ezt tűnt észszerű döntésnek.

És bár a csúcstól mindössze hatszáz méter választotta el, összességében mégis elégedett az expedícióval.

– A technikailag nehéz részeket ugyanis teljesítettem, a tapasztalatokat felhasználva indulhatok neki a következő kihívásnak – mondta optimistán a szolnoki hegymászó.