A szolnoki leventék kálváriájára emlékezünk

Köztudott, hogy a hazánkat megszálló szovjet Vörös Hadsereg gyakran válogatás nélkül fogdosta össze és hurcolta el az embereket. Budapest ostrománál erre még találtak indokot, mivel a fővárosért folyó harc elhúzódását a védők eltúlzott létszámával indokolták a türelmetlen Sztálinnak. A szovjet hadvezetés ennek megfelelő számú hadifoglyot igyekezett ott összeszedni.

Arra ellenben nincs logikus magyarázat, hogy Szolnokról miért vittek fegyveres szolgálatot soha sem teljesítő 18–22 éves fiúkat hadifogolytáborba. A szolnoki levéltár néhány megsárgult irata őrzi tíz szolnoki fiatalember háború végi kálváriájának történetét.

A Bojtos Gábor főlevéltáros által feltárt história annak a tanúbizonysága, hogy a sztálinista eszméktől vezérelt Vörös Hadseregnek nem csupán a katonák voltak ellenfelei, hanem bárki, aki a legcsekélyebb mértékben is szembekerült velük.

– Az első irat egy, a magyar külügyminisztériumba benyújtott kérvény, még 1945 júniusából, nem sokkal a háború vége után kelt – mutatja az időtől megviselt lapot a főlevéltáros. Benne szolnoki szülők az oroszok által elhurcolt gyermekeik mihamarabbi kiszabadítását kérik a címzettől. Itt az áll, hogy híradós leventeszolgálatot teljesítő fiaik – név szerint Mondok Béla, Pataki József, Sárosi Tibor, P. Szabó Sándor, Krizsa László, Rontó Béla, Rontó Miklós (ők testvérek voltak), Lendvai Sándor, Henzel Ferenc, Hegedüs László – 1944 novemberében kerültek orosz fogságba. Ekkor tartóztatták le őket a katonai hatóságok.

Mivel sohasem voltak katonák, legtöbben tanoncok, például fémipari iskolások voltak, a háborús vádak alól felmentették, mégis hadifoglyokként kezelték őket. Így kerültek a mezőtúri hadifogolytáborba. Szüleik ekkor valamennyire még tudtak gondoskodni élelmezésükről, de egy hónap múlva Aradon át kivitték őket az országból. Valószínűleg a romániai, focsani lágerbe kerültek, így minden kapcsolatuk megszakadt aggódó szeretteikkel.

A szüleik által a felkutatásukat és hazahozatalukat kérő iratra valószínűleg nem érkezhetett válasz a külügyminisztériumból. Erre utal egyikük apjának, P. Szabó József szolnoki törvényszéki altisztnek az újabb levele, melyben az elhurcolt fiatalok érdekében ismételten kéri a magyar hatóságok segítségét. A további fejleményeke már csak közvetett adatokból lehet következtetni.

– A háborús sorsokról gyakran az anyakönyvi bejegyzések tudósítanak bennünket. Ezek a nyilvántartások csupán egyikükről, a második levelet író P. Szabó József Sándor nevű fiáról nem szolgálnak további híradással. A többiek itthon hunytak el 1984-ben, 1997-ben, 2002-ben, 2004-ben, illetve 2009-ben, így szerencsésen túlélték az orosz fogságot. Mivel P. Szabó Sándornak nincs ilyen utólagos bejegyzése, ez sajnos azt is jelentheti, hogy egyedül ő nem jött haza az elhurcolt fiúk közül – számolt be a fiúk további sorsáról a főlevéltáros.

Világszerte mintegy százmillió áldozatot követelt a kommunizmus

A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjáról egy országgyűlési határozat alapján 2000 óta emlékezünk meg. A kommunistákkal szembeni kiállása miatt 1947. február 25-én hurcolták a Gulagra Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt (FKGP) főtitkárát. Ezzel kezdődött a totális kommunista diktatúra kiépítése Magyarországon. A kommunizmusnak körülbelül százmillió áldozata volt a világon, de számuk Kelet-Közép-Európában is milliós nagyságú.

Sokan közülük a hazaút során estek el

A leventeszervezet a háború végéig a 12–21 éves fiatalok katonai előképzését, sport- és nemzeti szellemű nevelését szolgálta Magyarországon. Az 1944-es nyilas hatalomátvétel után volt, akit közülük is harcba vetettek, de ettől függetlenül is sokan kerültek közülük a Gulagra, vagy nyugati fogolytáborokba. Többen hazatérésük során, útközben vesztették életüket.