A Cukorgyár illata örök emlék marad Szolnokon

– Öt évvel ezelőtt egész véletlenül hallottam erről az eseményről. Bár nyolcvankettőben dolgoztam utoljára a cukorgyárban, mégis még mindig nagyon sok ismerősöm van onnan – mondta Csicsman György, a Tiszti Klub étteremben tartott Cukorgyári emléknapon szombat délután.

– Minden évben eljövök, hiszen találkozhatok a régi kollégákkal, ismerősökkel. A cukorgyár közössége és a gárda olyan életre szóló élményt adott, amit nem lehet elfelejteni. Rengeteg munkánk volt, egy kampány alatt minden nap be kellett menni még szilveszter meg újév napján is, nem esett jól, de kibírtuk. Emellett számos élmény is köt a gyárhoz – mondta az egykor munkaügyi területen dolgozó György.

– Megcsapott az illata – vágott közbe asztaltársagának egyik tagja, Csák Ibolya, aki kifejtette, hogy bár eleinte nem tűnt kellemesnek az ott áradó aroma, utána mégis természetessé vált.

A gyárhoz vezető út olyan volt, mint a mesében

– Tény és való, hogy az illatot nem lehet elfelejteni, nagyon hiányzik most is – folytatta György, aki abba is beavatott, hogy már kisgyermekként is a cukorgyárhoz vezető sárga keramit utat koptatta. – Az Óz a csodák csodája filmben is ilyen úton haladtak végig a szereplők, már óvodásként is mesébe illőnek éreztem...

– Telepi voltam, a cukorgyári óvodába jártam – ezt már az egykori lakatosként munkát vállaló Tóth Zoltán fűzte hozzá, majd kifejtette, hogy elsőtől az üzem saját napközijébe koptatta a padot. – Benne voltam mindenben, ha kellett, éjszaka nyitottuk meg a strandot – mondta mosolyogva.

Munkásgyűlésen közölték a tényt: bezár az üzem...

Mint a cukorgyári családi dinasztia következő tagja, számára is tudatos választás volt, hogy ebben az iparágban szeretne dolgozni. A döntésben közrejátszott, hogy nyugdíjas állásként tekintettek a cukoripari munkára.

– 2007-ben lezártunk egy kampányt, és az éves rendhagyó munkásgyűlésen bejelentették, hogy az volt az utolsó – emlékezett vissza a bezárás körülményeire Zoltán, aki hozzátette, hogy tovább kellett lépni, hiszen ezt nem megváltoztatható tényként közölték. Elmondása szerint pedig kifejezetten jó érzés volt tudni, hogy a cukor, amit a boltban levett a polcról, a gyárhoz köthető.

Balpataki Erzsébet ugyancsak tanulóként kezdett a megyeszékhely cukorgyárában, egészen 2006-ig dolgozott ott.

Nagy volt a hajtás, mégis mindig jó volt a hangulat

– Mezőtúron végeztem, a Telekiben. Műszerész tanulóként közvetítettek ki még hetvenháromban, aztán ott maradtam. Három műszakban dolgoztunk, nagy volt a hajtás, mégis jó volt a hangulat, tényleg a második otthonomként gondolok vissza a gyárra. Akadt olyan reggel, amikor a fiúk horgászni mentek. Megérkeztek, felpucoltuk a halat, és titokban megsütöttük magunknak – avatott be Balpataki Erzsébet, aki a gyári munka után méhészkedni kezdett. – Őstermelő lettem, a saját mézemet árulom mai napig a piacon, ott szoktam találkozni az egykori munkatársakkal is, minden alkalommal felelevenítjük a régi kedves történeteinket. Ezek az emléknapok viszont jó alkalmat teremtenek arra, hogy a rég nem látott egykori munkatársakkal is szóba elegyedjünk.

Aki ezen a napon eljön, már a belépéskor mosolyog

A közel száz év alatt többezer embernek adott munkát, biztosított megélhetést a szolnoki cukorgyár. Viszló Gyula, az emléknap szervezője elmondta, az egész úgy indult, hogy a városban sétálva találkozott néhány ismerőssel, felmerült a gondolat, hogy milyen jó lenne, ha lehetőségünk adódna többet beszélgetni. Az idei, hatodik alkalomra egyebek mellett Budapestről és Miskolcról is érkeztek egykori dolgozók, több mint százan ebédeltek együtt a Tiszti Klub étteremben.

– Nem a vezetőségnek szervezem a napot, hanem az egész kollektívának, hiszen mindig is nagyon jó társaság volt a gyárban – mondta Viszló Gyula, aki azt is megemlítette: aki ezen a napon eljön, már akkor mosolyog, mikor belép az ajtón, hiszen régi ismerősöket láthat.