Mínusz ötven fok várhatja Szlankó Zoltánt a Himalája csúcsain

Az ujjbábokat gyermekeitől kapta, minden hegyre elkísérik. A szolnoki, ötvenegy éves férfi egyhónapos expedícióra indul Nepálba. Alex Goldfarbbal, amerikai mászótársával az Ama Dablam megmászását tűzték ki célul. Zoltánnal beszélgetünk az utazásukról. Látogatásunkkor jégfejszéjét szigetelte Szlankó Zoltán, aki újabb nepáli expedíciójára készül.

– Mivel a hegyen esetenként mínusz ötven fok is lehet, még kesztyűvel sem tanácsos megfogni a fémet, hiszen azonnal túlhűlne a kezem – magyarázta a szolnoki hegymászó, aki az Ama Dablamra indul jövő hét elején.

– Nem szokványos mászóidőszak ez, és bár próbálunk felkészülni, nem tudhatjuk, hogy a téli Himalája mit tartogat számunkra. A sikerünk is jórészt az időjárás függvénye. Most először fér bele, hogy a sífelszerelést is elszállítsam, így ha a sors kegyes, akkor az akklimatizációs hegyet meg is tudom síelni – részletezte.

Az utat szeptemberben kezdték szervezni Alex Goldfarbbal, egy amerikai hegymászóval, ahogy a támogatók felkutatását is. Az egy hónapos expedíció során a hatezer-egyszáz méteres Lobuche és a hétezer méteres Ama Dablam meghódítása a cél.

– Időnként kiver a hideg verejték, amikor a hegyre és a mászásra gondolok, de fontos is, hogy legyen félelem bennem. Ha nem lenne, még inkább megijednék. Ezzel a tudással és tapasztalattal fel tudjuk mérni, mibe merünk belemenni, tudjuk, hol kell visszafordulni, ezt tartja kordában a félelem – mondta Zoltán, aki harminchat év alatt több mint tíz magashegyi expedícióban vett részt.

– Nem elég fizikailag és szellemileg felkészülni, hanem az adminisztrációra is időt kell fordítani. A Lobuche mászásához már megkaptuk az engedélyt, az Ama Dablamhoz még egy angol nyelvű orvosi igazolás szükséges. A nagy magasságban az oxigénhiány és a nyomáskülönbség hatására a szervezet folyamatos leépülése zajlik. Ötezer-nyolcszáz méteren az emberi szervezet még tud pihenni, e fölött romlik az állapota. A rendszeres edzésekkel itthon is készülök erre a helyzetre, futás közben például maszkot viselek, melynek csak az egyik szelepén jön be a levegő. Folyamatosan gondolkodom és ötletelek, jár az agyam, így az elmémet is edzésben tartom, ugyanis nem tudhatjuk, hogy milyen meglepetés ér minket a hegyen. Jó hőszigetelésű ruházattal és kifogástalan állapotú mászófelszerelésekkel indulunk.

Ezt a hideget már átélte korábban is. Az időjárás-jelentés szerint éjszaka akár mínusz ötven Celsius-fok alá csökkenhet a hőmérséklet.

– A csúcsmászásnak neki kell indulni hajnalban, amikor a leghidegebb van, ekkor egyebek mellett például fűthető talpbetétet is használunk. Az elektromos felszerelésekre és a folyadékra kell a legjobban figyelni, hiszen ezeket a hegyen nem tudjuk újramelegíteni – emelte ki a hegymászó.

Hozzáfűzte, az eddigi tapasztalatok alapján próbálnak felkészülni mindenre, a vidéken már háromszor járt, de a két hegy eddig ismeretlen számára.

– Katmanduban találkozom Alexszel, onnan Luklába repülünk. Majd elindulunk a hegyre. Valószínűleg Namche Bazar, a sherpák „fővárosa” lesz az utolsó hely, ahol kályha mellett melegedhetünk, utána már csak sátorban alszunk. Lassú lépésekkel indulunk a Lobouche alaptáborába. Az ideális napi szintemelkedés hét-nyolcszáz méter, folyamatosan kell hozzászoktatni a szervezetünket a magassághoz. A külső hőmérséklet itt már nappal sem megy mínusz tíz-tizenöt fok fölé, a sátorban sincs melegebb. Az akklimatizációs túránk után a fő célunkat alpin stílusban szeretnénk elérni. Az evés és a mozgás adja a hőt, és tart életben. A mászás során a pihenés helyén tábort építünk, majd a felszereléseket összecsomagolva továbbindulunk. Ha kegyes hozzánk a hegy és az időjárás, akkor a harmadik tábor után indulhatunk a csúcsnak. Sem időnk, sem esélyünk nem lesz más verzióra – magyarázta terveiket Zoltán, aki közel egy hónapot tölt a Himalájában.

A februári hazaérkezése után sem pihen túl sokat, a Tátrába, majd Svájcba indul, sítúrákat, gleccserjáró tanfolyamokat vezet, nyáron leginkább a sziklamászókkal foglalkozik. És hogy hogyan lett egy tiszaföldvári kisfiúból magashegyi hegymászó?

– Alföldiként meglehetősen nagy vonzerő a hegy, de nemcsak a mászás, hanem az utazás kedvéért is van ez az egész. Számomra olyan, mint egy torta. A hab a hegymászás, a tortaszelet az utazás, a meggy a hab tetején a csúcs, de mindegyiket lehet élvezni a másik nélkül – mutatta be életét kedvenc hasonlatával Zoltán.

Nem csak csinálja, tanítja is a mászást

Szlankó Zoltán már gyermekkorában megismerkedett a barlangászással.

– Édesapám, Szlankó István, a Tiszazugi Földrajzi Múzeum nyugalmazott igazgatója fotózásokat is vállalt. Amikor négyéves voltam, mentem vele a Bükkbe, a Hajnóczy-barlangba, talán innen indult az egész hóbortom – mondta a hegymászó, majd hozzáfűzte, gimnazistaként az egyik barlangászcsoporthoz is csatlakozott, nyári szünetekben táborokba járt.

– Egy idő után az ember megunja a sáros, vizes, sötét helyeket, ’84-ben jelentkeztem a Miskolci Alpin Klubba. Később különböző tanfolyamokon mászótechnikákat, jégmászást és -mentést is tanultam. A kilencvenes évek eleje óta oktatok is – hangsúlyozta.

– A hegyen a tudás és a tapasztalat számít, nem a papírok. Húsz évvel ezelőtt még én sem gondoltam, hogy a téli Himalájában fogok mászni – tette hozzá a több mint tíz expedíciót megjárt hegymászó.