Első világháborús tábori leveleket mentett meg az utókornak

Az egykori helyi tanítónő összegyűjtött kordokumentumai felbecsülhetetlen értékkel bírnak.

„Kedves fiam, Rudolf! Nem is tudom, hol kezdjem, mert azt nem is lehet így szóval leírni. Hogy mint ősszel a fák leveleit a zord szél, úgy hordta szét az én szeretteimet, boldogságomat, reményeimet a szélrózsa minden irányába. De van erős hitem, hogy újra viszontláthatom és keblemre ölelhetem az én drága gyermekeimet. Sok szerencsét kíván: szerető Anyád a sírig (’914. XII. 26.)”.

Így vetette papírra végtelen szomorúságát 105 évvel ezelőtt a nagykörűi Sámsonházi Mária, akinek a Juhász Mihály kisbíróval kötött házasságából sok gyermeke közül a három fiuk az első világháború különböző frontjain csatároztak az ellennel. Ez a tépett, foszló, ám tökéletesen olvasható sárga papíros is kuriózum, melyhez hasonló még több száz és száz található Cseresznyefalva nemezelőművészének, helytörténeti gyűjtőjének, Tótáné Pet­hő Rózsának a birtokában.

– Az utolsó pillanatban mentettem meg a szemétbe kidobásra, az örökre feledésbe merülésre ítéltetett dokumentumokat és egyes használati tárgyakat a jelen, s talán az utókornak – mesélt a felbecsülhetetlen értékű muzeális kincseiről a 82 esztendős Rózsa néni, a falu egykori tanító nénije.

– Az 1851-ben született Juhász Mihály Nagykörű kisbírója volt hajdan. Az 1856-os, kisszentmiklósi születésű Sámsonházi Mária, akit a sződi római katolikus egyházközség anyakönyveztetett, vélhetően szolgáló lehetett. A szintén dokumentált házasságkötési bejegyzések szerint 1877-ben léptek frigyre Körűben, szerelmükből, a kor elvárásainak és a dolgos kezek szükségszerűségének megfelelően egy szakajtónyi, összesen tizenegy gyermek született. Többen közülük nem érték meg a felnőttkort. Akkortájt a betegségek alaposan megritkították a családokat, s már csecsemőként, kisgyermekként elvitte a picinyeket a kaszás – emlékeztet a kor borzalmaira is a szépkorú tanítónő.

– A korabeli levelezések tartalmából a legtöbb információ a három fiúról, Ottóról, Rudolfról és Nándorról, valamint az 1898-as születésű Juhász Máriáról tudható meg. Nagyon jó minőségű fotók is elsősorban róluk található meg ebben a gyűjteményben. A fiúkat besorozták, kivitték őket a frontra. Azonban mindhárman nagyon szerencsések voltak, hiszen mindegyikőjük épségben hazatért. Nem úgy, mint Nagykörű százharminc-egynéhány hadba vonult fiatalembere, akik meghaltak vagy eltűntek, bizonyítja ezt a világháborús emlékművünk is – teszi hozzá.

– Az első világégés bizonyos időszakokban inkább az állóháborúról szólt, a katonák a lövészárkokban majdhogynem unatkoztak. Nándor például fényképezéssel, illetve színes képek festésével múlatta az időt. Az ő művészetekre hajlamos tehetségét a ’30-as, ’40-es években a nagykörűi lakosság is megtapasztalhatta. Nándor műkedvelő színielőadásokat állított össze, amelyhez a díszleteket is maga ötletelte ki, s gyártotta le. A másik két fiú, miután visszatértek Nagykörűbe, mészárszékeket üzemeltettek a faluban, a szülőházukban, a József Attila úton. Az ipartestületi nyilvántartásokban pedig találtam mindhárom fiúról további információkat.

– Nagykörűben már a századelőn működött egyébiránt ipartestület, melyet közvetlenül a második világháború végén szüntettek meg. A könyvekből kiderült, hogy az egyik összeírás alkalmával közel hetven iparosembert regisztráltak a faluban. S ennél a helyi ipartestületnél a három fiú mindegyike tisztséget töltött be. Dolgos emberek voltak, a község közössége pedig becsülte munkásságukat, illetve tisztelte és elismerte hősies világháborús frontszolgálatukat is – mondja Rózsa néni, majd mesél a Juhász fiúk lánytestvéréről, Máriáról is.

– Mint említettem, sok iparosember szolgált Körűben. Az egyik Majzik Ferenc szabómester volt. Nem csupán helyből, de a környező településekről is hozzá jártak varratni az emberek. Ő volt Juhász Mária férje, a Kölcsey úton laktak és ott volt a szabóság is. No, tulajdonképpen a Juhász-hagyaték ebből az ingatlanból származik. Az utódok, amikor eladták a házat, minden, számukra értéktelen ingóságtól meg akartak szabadulni. Én győzködtem őket, hogy ne hagyják veszni a familiáris és helytörténeti értékeket, de nem tágítottak.

– Végül nekem adományozták az egykori családi dokumentumokat, okiratokat, a Juhász fiúk tábori levelezéseit, fotókat, valamint a szabóműhely bútorait, kellékeit. A szabóasztalt korábban valakik elvitték egy disznóvágásra, úgy kellett visszakönyörögni a tárgyat egy szakmai kiállításra. De sikerült megmenteni női és férfi varrógépeket, porcelánlámpákat, méretkönyveket, szabásmintákat.

– A ’30-as évekre vonatkozó szabászati méretkönyv külön megérne egy szociológiai tanulmányt, hiszen a falu lakossága, a szabómester Majzikhoz járó ruhamegrendelők minden mérete megtalálható benne. Még a magam felmenőiről is találtam benne adatokat – sorolja a muzeális darabokat az idős gyűjtő. Akivel azt is megbeszéltük, hogy kortörténeti kincseiket a későbbiekben sorra vesszük, s rendszerezve azokat, olvasóink elé tárjuk.