Célhoz segít, ha a tehetség két útitársa a kitartás és az alázat

Eleinte magam is követtem az adásokat, azután beteltem az élményekkel. Idővel világossá vált, hogy valójában nincs új a nap alatt. Minden bizonnyal sok, a fent említett műsort megjárt előadó mesélhetne arról, hogyan nem tudott sikert kovácsolni a tizenöt perc hírnévből. Az pedig tény, hogy mostanság nagyobb figyelmet és elismerést kapnak azok, akik kihagyták útjukból az effajta tévés szereplést, és csöndben, a színfalak mögött munkálkodtak.

Ezen gondolkodtam akkor is, amikor G. Szabó Hunorral beszélgettem. A túri származású zenész szintén így jutott el a sikerekig. Az egyik legnépszerűbb amerikai rádióban történt fellépésükről cikkünkben olvashatnak. Szinte beleborzong az ember a tudatba, hogy ilyesmit érhet el egy „megyebeli”. Büszkeség is vegyül az ámulatba, hiszen mégiscsak közelinek érezzük azt, aki onnan származik, ahonnan mi. De a példa kedvéért megemlítem még az ifjú kisújszállási zeneszerző, Szilágyi Péter nevét. Művét Torontóban játsszák, és maga Varnus Xavér hívta meg őt a városba, valamint egy új darabot is rendelt tőle.

Személyes meggyőződésem, hogy a tehetség kibontakoztatásához vezető útra két hűséges társat kell felfogadni: a kitartást és az alázatot. Előbbi segít, hogy az ember ne tévessze el az irányt és képes legyen elegendő munkát fektetni a megvalósításba. Utóbbi pedig abban, hogy általa megbecsülje az ajándékot, amit tehetségnek hívnak, és képes legyen rendre utasítani a rakoncátlan egóját, ha túl magasra szárnyalna a siker mámorától.