Régen is voltak remek, vidám óévbúcsúztatók

Van, aki otthon, családdal tölti az év utolsó napját, van, aki vagy baráti körben koccintgat az eljövendő új esztendő örömére. A vendéglátóhelyeket is sokan választják, utóbbi években pedig divatba jöttek a wellness-partik is.

Furcsa Józsefné Erzsike Jászladányról származik, és mint visszaidézte, vidéken sokkal emberközelibbek voltak a szilveszterek.

– A családdal körbejártunk a településen, vittünk pezsgőt, mi, gyerekek szörpöt ittunk. Nagy volt a család, apukámék tizenegyen, anyukámék hatan voltak. Megvolt mindig a körútnak a koreográfiája, hatan-nyolcan találkoztunk a megadott helyen, úgy mentünk tovább. Tíz-húsz ember a végére mindig összejött. Nem számított, hogy éjfél van vagy már hajnali négy, mindenütt köszöntöttük az újévet. Nyugdíjas szolnokiként már csak a Kossuth térre szoktam kimenni, de idén már annyit voltam, hogy a szilvesztert otthon töltöm az unokákkal – árulta el Erzsike.

A szolnoki Deák Jánosné Marika 1966 szilveszterét emlegette, amikor a Tisza Szállóban szilvesztereztek férjével.

– Hatalmas tömeg volt, és bár bejelentkeztünk időben, a papír elkeveredett. Végül kinyitották a fürdő előterét is, ott kaptunk helyet egy négyszemélyes asztalnál. A Bedő zenekar játszott, nagyon klassz volt az este. Diákként is sokat szilvesztereztünk. A középiskolásoknak a szakszervezeti székházban rendeztek összejövetelt, ott keringővel kezdődött a program. A lányokat felkérték a fiúk, az anyukák is ott ültek, és gyönyörködtek tizenöt-tizenhét éves gyermekeikben. A MÁV Művelődési Házban és a Millennium Művelődési Házban is volt hasonló rendezvény, 1957-’58-’59 végéről beszélünk. A középiskolások körében még nem volt jellemző az ivászat, így a szülőknek sem kellett izgulniuk, hogy részegen tántorog haza a gyermekük – idézte fel Marika.

A zagyvarékasi Földes Imre is nosztalgiával gondol vissza fiatal kora szilvesztereire.

– Gyerekként mindig otthon maradtunk év végén. Mindig karácsony-újév táján vágtunk disznót, volt hurka. Édesapám zenész volt, ő a rékasi fúvószenekarral lépett fel szilveszterkor. 1953-ban végeztem el a nyolcadik osztályt, onnantól kezdve barátokkal szilvesztereztem, tizenegyen voltunk barátok, minden évben másikunknál jöttünk össze. Vittünk otthonról tepertőt, hurkát és bort, aminek literjét akkoriban három-négy forintért adták. A pezsgő akkoriban ritkaságnak számított. Jó volt a hangulat, énekelgettünk, de nem voltunk részegek. Más volt akkor az ifjúság élete, de nagyon jó rá visszaemlékezni! – hangsúlyozta.

Régen is voltak persze fiatalok, akikkel szilveszterkor „elszaladt a ló”. A szó szoros értelmében is. Mint például a jászsági Nagy Gáborékkal.

– Falusi suhancok voltunk, és kitaláltuk, hogy a szomszéd faluban élő rokonsághoz megyünk át mulatni. Apámtól megkaptuk a lovas kocsit, mindenféle intelmekkel. Csakhogy kicsempésztünk öcsémmel jóféle bort és pálinkát a kamrából, amit a haverokkal szépen bekortyoltunk az úton. Volt nagy éneklés, viháncolás, végül már azt se tudtuk, a jó úton döcög-e velünk a kocsi. Hát, eltévedtünk, és ránk sötétedett. Nem estünk kétségbe, bedobtuk a maradék piát boldog új évet kiáltozással, bár fogalmunk se volt, hány óra. De remekül mulattunk!

– Közben a lovak megindultak, de akkor már azzal sem törődtünk. Csak másnap hökkentünk meg, mikor irdatlan fejfájásra és vacogásra ébredtünk egy ismeretlen holtág mellett. A lovak lementek a vízhez inni, szerencsére nem volt meredek a part, nem borultunk be. Megúsztuk az egész kalandot baleset nélkül. Apánk pofonjait leszámítva... Mert kiakadtak, hogy elsején is csak alkonyra sikerült hazavergődnünk az ismeretlen messzeségből.