Húsz éve alakítják a megye irodalmi életét

– Pontosan mikor és milyen gondolatok mentén indult egykor ez az irodalmi folyóirat?

– „Kell egy csapat. Illetve egy folyóirat.” Ennyi volt a gondolat. Akkoriban Jász-Nagykun-Szolnok volt az egyetlen megye az országban, ahol a Körmendi Lajos szerkesztette Jászkunság megszüntetése után nem létezett irodalmi lap. Írók viszont igen. Az volt az elképzelésem, hogy olyan országos periodikát csináljak, amelyben a kortárs magyar irodalom legjobbjai mellett hangsúlyosan jelen vannak, publikálnak a megyében élő, az idekötődő szerzők, vagyis az ország folyóiratpalettáján legyen egy olyan is, amely fölmutatja a vidékünket, helyi értékeinket, a szolnoki, a megyebeli ízeket, hangulatokat, alkotókat. Azt hiszem, ez sikerült.

– Hogy mikor indult az Eső? 1998 decemberében volt a lapbemutatónk Pesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Ám az még nem egy bejegyzett kiadvány volt, hanem egy huszonvalahány oldalas folyóirat-kezdemény a Parnasszus című költészeti lapon belül. 2000 márciusában jelent meg az Eső első önálló száma. Vagyis, a legutóbbi számunkkal teljessé vált a huszadik évfolyam is.

– Mennyit változott a kiadvány az idők során, esetleg milyen irányváltásokon, arculatváltásokon ment keresztül?

– Rengeteget. Nehéz röviden megfogalmazni. Csak ha a borítót nézem, a jelenlegi az ötödik. És hát a szerzőgárda is jelentősen módosult. Sokan meg is haltak, de vannak szerzők, akik fiatalabbak, mint az Eső. Egyébként mintegy félezren publikáltak eddig a lapban, s közülük mintegy százan kötődnek a megyéhez. Írók, költők, irodalomtörténészek, kritikusok, képzőművészek, de egy-egy tematikus szám kapcsán egyéb írástudók, néprajzosok, pszichológusok is.

– Önnek, mint főszerkesztőnek mekkora felelőssége van a helyi irodalmi élet alakításában?

– Először a helyi irodalmi élet fogalmát kellene meghatároznunk. Hogy mit jelent? Helyi és elszármazott szerzők kapcsolatrendszerét? Más művészi ágak képviselőivel való együttes munkálkodást, a közönséggel, az olvasókkal, iskolákkal való viszonyt? A művészek, az írók is érzékeny, sokszor könnyen sértődő emberek. De azt hiszem, korrekt, jó munkakapcsolatot, néha baráti viszonyt sikerült kialakítani velük. S úgy tűnik, a szolnokiak, megyeiek elfogadták, megszerették, keresik a lapot. Olvasóként, esetleg megjelenési ambíciókkal is.

– Persze lennének még lehetőségek, melyekre tanári munkám mellett nem jut idő. Például a megyéhez kötődő szerzők műveinek népszerűsítése az országos térben, vagy az elhunyt, helyi pályatársak életművére való figyelés, azok gondozása, kiadása. Alkotóműhely létrehozása, működtetése diákoknak is, irodalmi rendezvények, akár kisebb konferenciák szervezése. Régi tervem, hogy jeles kortárs alkotókat arra kérjek, írják meg versekben, novellákban a szolnoki történeteiket. Mert akadnak olyanok. Sőt vannak már erre „előtanulmányok” is az Esőben.

– Milyen sikereket könyvelhet el húsz év alatt az Eső?

– Minap egy hasonló kérdésre azt mondtam, a siker az, hogy létezik az Eső. És jobb, mint valaha. Ha belegondolok, rengeteg ember munkája van benne. Szerzőké, korrektoroké, tördelőké, szponzoroké. Akik támogatták, támogatják, hogy fennmaradhasson. Egy döntéssel, egy alkalmi fuvarral, egy információval, egy hiba felfedésével. A szerkesztőtársak észrevételei, ötletei mind ott vannak a lap mögött. Meg a feleségem, Fekete Marianna munkája, aki intézi a pályázatokat, segít a szövegekről való töprengésben, azok megítélésében. Húsz éve elviseli a lapkészítés minden nyűgét, nehézségét.

– Hogyan képzeli el az Eső jövőjét?

– Három évvel ezelőtt a szolnoki önkormányzat és a Nemzeti Kulturális Alap anyagi forrásai mellé olyan összegű minisztériumi támogatást kaptunk, amely biztos hátteret adott a lapcsináláshoz, ahhoz, hogy a legjobb formáját hozhassa a folyóirat. Olyan színvonalat, amely nemcsak az olvasók egyre nagyobb tetszését, de a szakma, az írókollégák elismerését is kiváltotta.

– Most viszont lejárt ez a támogatás, s hogy lesz-e megújítása, vagy miként finanszírozható tovább az Eső, még nem tudom. Azt tudom csak, hogy sokan értéket látnak ebben a húszéves történetben, és azon dolgoznak, hogy hasonló színvonalon fönnmaradhasson az Eső, amely Szolnokot minden eddiginél erőteljesebben rajzolta be a magyar irodalom térképén.