Száz éve a tiszai hidakat úgy őrizték, mint az országhatárt

A július végén megindított tiszai offenzíva tragédia volt a vörösöknek. Nem sikerült szétverni a román hadsereget, sőt azok szorították vissza a Vörös Hadsereget. A meghátrálás azzal a következménnyel járt, hogy a Tanácskormány lemondott. A megyeszékhely, amely hónapokig frontvárosként szenvedett, a román ágyúzás következtében rettenetes veszteségeket könyvelhetett el.

Még május 2-án a magyar csapatok felrobbantották a vasúti Tisza-hidat Szolnokon, a román előrenyomu­lás megakadályozására. Az épségben maradt, de aláaknázott közúti Tisza-hídon július végén, a vörös csapatok után állítólag még Kun Béla átszáguldott autójával. Őt aztán annál sebesebben vissza is hozták, mert jöttek a románok. Ezt a hidat egy román ágyúlövedék eltalálta, begyújtva a korábban odaszerelt robbanószert, aminek következtében ez a híd is felrobbant. Augusztus 1-jén a Vörös Hadsereg visszavonult, nyomukban megjöttek a román katonák. A következő napon a városba ismét bevonultak a magyar csapatok, de ez kérészéletűnek bizonyult. A Tanácsköztársaság kormánya időközben lemondott.

A bevonuló román csapatok építettek is Szolnokon. Szep­tember 26-ra helyreállították a vasúti Tisza-hidat, amely a leírás szerint egy Kohn-rendszerű szükséghíd volt – ami szintén magyar találmány (1887-ben Feketeházy János tervei alapján Kohn János mutatta be ezt az újítást)! A szolnoki szerkezetet megtekintő magyar mérnökök véleménye szerint azonban: „…a szóban lévő hídprovizórium az árvíznek, sem jégzajlásnak ellenállni nem képes, minthogy az folyammederben fekvő, lerobbantott régi vasszerkezeten fekszik…”. Persze ennek az árát is a magyar állammal akarták kifizettetni, amire jogos felháborodás lett a válasz. Az egész szerkezet ugyanis a magyar vasutak tulajdonát képezte. Ez került valahogy a győztesek kezébe. Végül aztán a románok csak az általuk adott vasszerkezetek és faanyagok árát fizettették ki a magyarokkal.

Vajon miért voltak ilyen segítőkészek a megszállók? A MÁV Archívumban őrzött feljegyzésekből ez is kiderül. Mindennap jönnek a jelentések a Szolnok, majd onnan Románia felé irányított szerelvényekről. A helyrehozott hídon legalább ezerkétszázkilencvenkettő mozdony és negyvenkétezer-négyszáznyolcvan vasúti kocsi kelt át és haladt a román határ irányába, hogy örökre nyoma vesszen. November 22-én Szolnokon a román hadsereg és a magyar nemzeti hadsereg között megegyezés jött létre a Tisza-hidak, köztük a szolnoki őrzésével kapcsolatban is. Így sajnos igaz a régóta emlegetett legenda: a Tisza folyó egy ideig határt jelentett a románok és magyarok között.

Szerencsére csak ideiglenesen, nagyon rövid ideig! A megbeszélésen a magyar nemzeti hadsereg részéről egy Horváth nevű kapitány, román részről Dumetrik ezredes vett részt. Megállapodtak, hogy a vasúti hidat semleges zónának tekintik: a keleti hídfőt a románok, a nyugatit a magyarok őrizték. Sőt, a magyarok a bal parton egy házikót a román katonák számára gyorsan helyre is állítottak. A közúti híd maradványain hasonlóképpen osztoztak, annyi különbséggel, hogy ennél a magyar hatóságok vállalták, hogy egy ideiglenes átkelőhelyet fektetnek a víz színére. A civilek számára az utazás csak „arcképes utazási igazolvánnyal” volt lehetséges. Ezt a dokumentumot – a feljegyzések szerint – az alispán vagy a polgármester hivatala állította ki. Gyakorlatilag az akkori útlevélnek megfelelő okmánnyal lehetett csak közlekedni.

A Szolnokot megszállva tartó román csapatok 1919. no­vember 23-án vonultak ki a városból. Ezt a történelmi pillanatot örökíti meg a Damjanich-múzeumban őrzött egykori fotó: a közúti híd mellett létesített ideiglenes átkelőn haladnak át a román szekerek.

Nem telt el azonban még negyedszázad sem, és ismét háborús pusztításnak esett áldozatul mindkét újjáépített hidunk.