Nem volt könnyű szalajtósnak lenni

A legfájdalmasabb élményem ebből az időből az volt, hogy az addigi legjobb kisbarátaimat egy évig csak az „én” óvodámmal szomszédos „ő” iskolai kerítésükön keresztül láthattam a tízperces suliszünetekben… Jó pár évvel később, az akkori kamaszok őszintén voltak galádok, így a szinte szitokszóval illetett „szalajtósokat” lekicsinyelve lehülyézték. Talán, mert akár az is lehettem. Annyi bizonyos, az én ifjúságomban az évvesztesség némi szégyenérzettel párosult.

Majd ez ügyben fordult a világ: leggyakrabban szülői kívánságra visszatartották megszokott oviközösségükbe a már papíron tanköteles, nagycsoportos gyermekeket. Mondván egyrészt anyai féltésből: hadd játsszon még egy évet, hisz’ addig is kisgyermek, másrészt védhető szakmai indokból: még nem képes a padban az egy helyben ülésre. Az elmúlt években már előfordult, hogy alig érett hatesztendőseket tanítottak betűvetésre az írással, olvasással, számolással már-már megbarátkozott közel nyolcévesekkel egyidejűleg, egy osztályban. A legkisebbek szülei és a tanítók egyaránt a korkülönbségből adódó felzárkózás, összeérés nehézségeire panaszkodtak…

De újra fordult a Föld. Legújabban, idei nyári paragrafusilag, kötelezően mennie kell a hatévesnek iskolába, ha csak valamilyen alapos indokot nem talál a visszatartására, elsősorban az örökké aggódó szülő. Ő pedig tuti talál, ezért jönnek majd szépen sorban a babra szakmai procedúrák, elutasítások, fellebbezések, felülbírálatok, fárasztó, aggasztó egyebek… S majdan akár nem szégyen, mint nekem, hanem büszkeség lehet a „szalajtósság”.