Kéz a kézben segíteni

Riadtan rémülve figyelem további tüneteiket, hátha a gyors reagálásom parányi életeket menthetne. Az Istenhez fohászkodom és egyemberes válságstábot alakítok magammal, mivel a feleségem racionális okokból ilyentájt bölcs nyugalommal és gyermekorvosi diploma nélkül is kellő hozzáértéssel végzi lelkiismeretes anyai teendőit, s kezeli alapos gondossággal kis betegeit. Érthető hát, hogy nincs ideje velem együtt sápítozni, és az Úrhoz imádkozni.

Mi tagadás, jelentősen eltúlzottan aggódom épségükért, miközben teljesen belebetegszem, párom szerint több alkalommal bele is haltam már átmenetileg rosszra fordult állapotukba. Pedig egészségesek, és csupán az idő- és természetszerű gyermeknyavalyák érik utol őket. Ám vannak picinyek sokan, sajnos, kiknek sokat megélt felnőtteket is megviselő kórokat kellene legyőzniük, hogy velünk maradhassanak.

Minden szülő rémálma gyermeke betegsége. Ezért is szívbemarkoló a mély lelkű anyáknak és apáknak más apróságainak is a baja. Sajnos alig múlik el nap, hogy ne halljunk, olvassunk egy-egy ártatlan kisgyermek balsorsáról. Hétfő, kedd, szerda… Zente, Levente, Csabika… Nincs vége a hétnek, nincs vége a névsornak. Ma éppen a kuncsorbai Kincső és családjának életre és életről szóló problémájáról olvashatunk könnybe lábadt szemmel részleteket.

Persze minduntalan felmerül a talán alapvető felvetés: hogyan segíthetnénk? Miként járulhatnánk hozzá a reménykeltő felépüléshez, akár a teljes gyógyuláshoz? Ha pénz szükséges, mint a közelmúltban kiderült, jobbról, balról, tehetőstől, de magától a rászorulótól is összegyűlik egy-egy csilliárdnyi vagyon a horrorisztikus összegű gyógykezelésekre. Az imamormoláshoz nem pénz kell, csupán jó Istenünk megértő füle. Akármi is a megoldás, Kincsőnek és családjának, valamint a bolygó összes kis- és nagybetegének ezúton is érezniük kell, hogy névvel és névtelenül, pénzzel és pénz nélkül, közelről és távolról fogjuk a kezüket…