Szolnokról indult az ország legjobb szinkronhangja

– Szolnokon született, itt nőtt fel. Mit jelent az ön számára ez a város?

– Tizenkilenc évet éltem Szolnokon. Édesanyám, és volt osztálytársaim – akiknek nagy részével jó barátságban maradtunk – mindannyian idekötnek még. A Verseghy Gimnáziumban végeztem, Molnár Sándor igazgatósága alatt. Osztályfőnököm, Csendes Csaba táplálta belém az önbizalmat a színészi pálya irányába. Akkoriban amatőr színjátszó voltam, rengeteg próza- és versmondó versenyen indultam, a tanár úr pedig mindig ott volt mellettem, elkísért, biztatott.

– 1983-ban vették fel az akkori Színház- és Filmművészeti Főiskolára, hogyan emlékszik vissza azokra az évekre?

– Marton László volt az osztályfőnököm. Jó osztályunk volt, sokan a mai napig a pályán vannak, ami nem kis dolog. Évekkel később Bálint András, aki igazgatóm volt Budapesten a Radnóti Színházban, felkért, hogy legyek a tanársegédje. Művészi beszédet tanítottunk az akkori Színművészeti Főiskolán, mégpedig abban az osztályteremben, ahol én is végeztem. Megható pillanat volt, amikor először beléptem oda. Az az osztály is tele volt tehetségekkel, mint például Csányi Sándor, Lengyel Tamás, Dobó Kata, Hámori Gabi, Bodó Viktor, Szamosi Zsófi, Zámbori Soma, Dolmány Attila. Mindenkit nem lehet felsorolni.

– A főiskola elvégzése után hová szerződött?

– A budapesti Arany János Színházba. Akkor már megszületett a kisfiam, aki ma már 33 éves. Emiatt nem akartam elmenni vidékre, de törtetni sem, hogy egy nagyobb pesti színházban kapjak munkát. Korcsmáros György, az Arany János Színház akkori megbízott igazgatója nagyon szerette volna, hogy odamenjek. Soha nem felejtem el egykori tanárom, Miklósy György mondatait: „Zolikám! Te soha nem fogsz eltűnni, nyugodtan szerződj oda.”

– A másik tanárom Versényi Ida néni pedig azt mondta: „Kisfiam! Oda kell menni, ahol szükség van rád!” – ezek nagyon fontos mondatok voltak, hiszen a mai napig megmaradtak bennem. Ida néni azt is mondta, hogy ötven éves koromra fogok úgy kiteljesedni, hogy azt játszom, amit akarok. Mindegyik jóslat és tanács bevált. Nem tűntem el és rengeteget játszom, ráadásul hatalmas főszerepeket.

– A szinkronszínészettel mikor került kapcsolatba?

– Harmadéves főiskolás koromban. Akkor kezdődtek el a szinkronórák. Vas János szinkronrendező tanított, aki azért, hogy élesben is belekóstoljunk a szinkronizálásba elhívott bennünket az akkori, egyetlen stúdióba, a Pannónia Szinkronba. Ott próbálkozott velünk és segített, hogy gyakorlatra tegyünk szert. Iszonyatosan nehéz volt. Akkor még nem volt fülhallgató – ma már a felvétel közben is halljuk benne az eredeti hangot – akkor még mi nem hallottuk, hanem „rápróbáltuk” az eredeti hanggal, amit egyszer csak lekapcsoltak, megszűnt a világ, már csak a némán tátogó szereplőt láttuk a szöveggel a kezünkben.

– Van olyan színész aki egyáltalán nem próbálkozik a szinkronnal. Miért?

– Azért, mert ez egy nagyon nehéz és összetett alkotói munka. Kell hozzá nem kevés ritmusérzék, jó blattolási képesség, ami azt jelenti, hogy az ember nagyon gyorsan olvas és sajátítja el a szöveg jelentős részét, hiszen az az egésznek a lelke, hogy folyamatosan nézni kell azt, akit szinkronizálunk. Mi úgy szoktuk mondani, hogy minél inkább rajta legyünk a színészen. Figyelnem kell azt, hogy leül, feláll, cigarettázik vagy eszik, azt is, hogy milyen vehemenciával beszél, mekkorára nyitja a száját, mosolyog éppen vagy sír. Tehát rengeteg mindenre oda kell figyelni. Ez sokaknak nem megy. Természetesen azért sem, mert valakinek színészi hiányosságai vannak.

– Szinkronszerepei közül van, volt-e olyan karakter vagy színész, aki rögtön megtalálta?

– Ezt nagyon nehéz ennyi szerep közül megmondani, de például nagyon örülök, hogy az utóbbi években beletrafáltam Christoph Waltz-ba, aki két Oscar-díjat is kapott, az egyiket a Becstelen brigantikra, a másikat pedig a Django-ra. Már talán a nyolcadik filmjét csináltam, őt nagyon szeretem szinkronizálni. Teljesen kiszámíthatatlanul, végtelenül izgalmasan játszik. De említhetném Colin Firth-öt, Alec Baldwint vagy John Travoltát is, akik nagy kedvenceim és még hosszan sorolhatnám.

– Többször adtam a hangom az olasz Vittorio Gassmannak is, akinek több filmjét újra kellett szinkronizálni, mert a korábban fölvett hanganyag az idők során lejátszhatatlanná vált. Miután leghíresebb filmjét az Előzést szinkronizáltam újra, felhívott Sinkó László, akivel akkor együtt játszottam a Nemzetiben. Elmondta, hogy az újraszinkronizálást szinte szentségtörésnek vélte az eredeti hang, Somogyvári Rudolf alakítása után. Ám amikor megnézte az új változatot megnyugodott, sőt, örömmel gratulált. Ez óriási elismerés volt.

– Igényes mesefilmeket is elvállal. Ezeket mennyire kedveli?

– A Thomas a gőzmozdonyt például imádtam! Az első időszakában, amikor még csak egy narrátorral ment, én meséltem az elejétől a végéig. Mindig arra törekedtem, hogy úgy meséljek, mint ahogy esténként a saját kisfiamnak meséltem. Egyébként nem is vállaltam egyszerre tíznél több részt, mert ez volt az a mennyiség, amelyet még jókedvűen el tudtam mondani, utána elkezdtem fáradni. És ha nekem nem öröm, akkor nem lesz a gyereknek sem. A Sam a tűzoltót is nagyon szeretem, nem olyan régen megint készítettünk néhány részt. Az kevésbé megterhelő, mint a Thomas volt.

– Az ismétlési jogdíj végül megmaradt. De mit gondol a szinkronszínészek fizetéséről?

– Nagyon alacsonyak. Én azért nem panaszkodhatok, mert nagyon sok mozifilmet készítek, és azt gondolom, hogy a mozifilmek bérezése anyukám nyugdíjához képest mindenképpen tisztességes. A franciákhoz képest nem, mert körülbelül tizedannyit kapunk, mint egy francia színész vagy egy lengyel. Igaz, nagyobb területű országok, nagyobb a piac, ami szoros összefüggésben van a bérekkel. De az osztrákok is jóval többet keresnek mint mi, pedig Ausztria sem egy hatalmas ország.

– Akkor mi az oka annak, hogy itthon ennyire alacsony a szinkron díjazása?

– Az, hogy a rendszerváltás óta úgy maradtak. A szinkronstúdiók ugyanis egymás alá ígérgetnek, hogy megkapják a munkát, utána pedig a színészek vállalják el olcsóbban, hogy őket alkalmazzák.

– Hogyan tisztulhatna ez a dolog?

– Rajkai Zoltánék (a Színházi Dolgozók Szakszervezete Szinkron Alapszervezetének elnöke, a szerk.) most mindent megpróbálnak, hogy ez valahogy rendeződjön. Nem azért, hogy iszonyú sok pénzt keressünk, hanem azért, hogy tisztességes ára legyen. Mert ez mégiscsak művészet, elengedhetetlen hozzá a tehetség. És bár az igazi tehetséget nehéz pénzben mérni – számtalan példát lehetne mondani a múltból –, de mégiscsak meg kellene fizetni. Így kellene, hogy legyen a szinkronban is.

– Persze itt is vannak olyan „féltehetségek”, akik megtanultak nagyjából szinkronizálni, pláne azzal a segítséggel, hogy a fejükön van a fejhallgató, de ez kevés. Sokszor fel sem néznek a papírból, én ezt rögtön kiszúrom. Időnként szólok is, hogy „ Nem látod, hogy cigaretta van a szájában?” – persze csak finoman. Nem az én dolgom.

– Vagyis ez a szakma is felhígult, ezért tudnak alámenni az árakkal.

– Abszolút. És amikor egy stúdió aláígér a megrendelőnél, hogy ő kapja a filmet, ne egy másik stúdió, akkor nincs más választása, olyanokat is kell választania, akik olcsón megcsinálják. Pedig mi, „profi” színészek sem vagyunk sokkal drágábbak, mint ők, akik úgymond az utcáról estek be. Természetesen rájuk is szükség van, de az arányokkal nagy baj van. Viszont mégis­csak olcsóbbak és ezzel nagyobb haszon marad a stúdiónál.

– Ez ellen mit lehet tenni?

– Most Rajkai Zoliékon van a sor, nagyon nagy vehemenciával küzd, becsülöm érte hogy ezt fölvállalta, szurkolok neki. Én beléptem a szakszervezetbe, befizettem az éves tagdíjat. Annyit tudok tenni, hogy a színészkollégákat is arra biztatom, hogy lépjenek be, támogassák őket, hátha lesz ebből valami. Nyilván kellene hozzá törvényi támogatás, azt lesz nagyon nehéz megszerezni. Egyébként az, hogy van ismétlési jogdíj, már óriási dolog.

– Evezzünk vidámabb vizekre. Szeptember 13-án az Urániában megkapta a szakmától a legjobb férfi szinkronszínésznek járó díjat.

– Nagyon boldog voltam, azt gondoltam – remélem, nem hangzik nagyképűen –, hogy nem került rossz helyre. A másik pedig, hogy ott ült mellettem a fiam, aki elkísért és nagyon örültem, hogy a boldogságomat megoszthattam vele. Láttam rajta is, hogy igazán büszke. Tulajdonképpen ez volt a legfontosabb. Azóta rengetegen hívtak és gratuláltak, olyanok is, akikkel évek óta nem találkoztam. Érezhetően örült a szakma, hogy ezt megkaptam, hiszen a visszajelzések és a hosszú taps is ezt mutatták.

– Egyébként minden jelölt megérdemelte volna a díjat. Ha nem én kapom sem bántam volna, hiszen ez egy nagyon jó este volt. Jó érzés az is, hogy újra megpróbálják visszaállítani a szinkron megbecsülését.

Az idei évad a jelentős főszerepeké

– Szeptember 28-án a Király beszéde című dráma bemutatója lesz a Győri Nemzeti Színházban, melyben a főszerepet alakítom, Albertet, York hercegét. Én a szerepet már két éve játszottam Veszprémben, hatalmas sikerrel – válaszolja Csankó Zoltán színművész arra a kérdésre, miben láthatja idén a színház közönsége.

– Utána a József Attila Színházban játszom Bereményi Géza: Az arany ára című darabjának főszerepét, Monorit. A darab az Eldorádó című film színpadi változata és úgy tudom, a színházban is Eldorádó címmel játsszuk majd. Ahogy a Király beszédét, ezt is Funtek Frigyes rendezi majd. Tavasszal pedig, szintén a Győri Nemzeti Színházban Méhes László rendezésében az Amadeus című előadásban játszom Salierit, a darab egyik főszerepét. Mindhárom hatalmas és jelentős szerep, maguk az előadások pedig filmek színpadi változatai. Úgy látszik, ez egy filmes évad lesz számomra…