A csillaghullás materialista jelenség, mégis egy gyönyörű isteni színjáték

Azt tartják az öreg bölcsek, hogy halála előtt az ember – világi életében bármennyire is tagadta létét – istenhívő lesz. Ez az állítás azon alapul, hogy az elmúlás előtt a legtöbben csendes sóhajjal, „Jaj istenem”-mel lehelik ki lelküket. Hogy létezik-e túlvilág, hogy van-e Ura, azt majd csak akkor tudjuk meg, ha az utolsó másodperckoppanását is elütötte a végelszámolás órája – ha egyáltalán megtudjuk.

És hogy kell-e Istenbe vetett nézet a babonákhoz köthető hithez? Vélhetően nem. Merthogy magam is ismerek ateistákat, akik meggyőződéssel fordulnak egyes hiedelmekhez. Az egyik ilyen ódivatú, trendi szóhasználattal élve retró népi babona, miszerint ha hullócsillagot látunk, kívánunk valamit. A legnépszerűbb óhajok a szerelem, a család, a bőség és az egészség körül sóhajlanak fel.

De vajon teljesülnek-e ezen kívánságok?

Nos, más azért nem tudja meg soha, mert tilos azokat elkotyogni. Ha mégis kiderülnek a suhanó csillagokhoz intézett égi fohászok, azonnal le is mondhatunk róluk. Persze ez utóbbi hiedelem is csupán babona...

Hullócsillagok az év minden éjén láthatóak lennének, ám legfényesebb repülésüket valóban augusztus közepén figyelhetjük meg akár megyénkből is. Aki jártas az égi jelenségekben, azok tudják bizonyossággal, hogy a Persus csillagkép felől érkezik a Perseidák meteorraj, mely szemre való látványosság a bolygónkról nézve mostanság látható leghatározottabban. Aki szerencsés, az épp jókor tekint fel a sötétbe burkolózó univerzumba, és máris mormolhatja hamarjában a kívánságokat.

A „hullócsillagzás” materialista jelenség, mégis egy gyönyörű isteni színjáték.

Hogy a halandó ember miben hisz, az az ő egyéni, templomjáróknak közösségi világnézete. Maga a hit teszi csodálatossá a világot és benne magát, a kíváncsi, a kétkedő, az igaz és a gyarló embert is. Legyen akár hite magában, vagy másokban. Legyen hite a hullócsillagokban vagy akár a jó Istenben!