Papnak készült, de végül mentőtiszt lett belőle

– 1976-ban kezdett el dolgozni az Országos Mentőszolgálat Szolnoki Mentőállomásán. Miért éppen ezt a hivatást választotta?

– Az igazság az, hogy én akkor szereltem le, előtte papnak készültem, Kecskeméten tanultam a piaristáknál. Amikor vége volt az iskolának, az állam és az egyház között született egy olyan megállapodás, hogy a végzősöknek be kell vonulniuk két év katonai szolgálatra, így rögtön az iskola után katona lettem. Miután leszereltem, keresnem kellett valamilyen munkahelyet, mert úgy éreztem, nem nekem való a cölibátus (nevet).

– Bár tovább szerettem volna tanulni, nem lehetett. A Kőolajkutató Vállalathoz jelentkeztem raktárosnak, de időközben hallottam, hogy a mentőknél is van hely, és ott még tovább is tanulhatok. Bár felvettek a Kőolajhoz, be sem mentem, és Egerbe sem vonultam be papnak, hanem inkább jelentkeztem a mentőknél, és megszerettem.

– Mit szeretett meg benne?

– Elsősorban azt, hogy az ember segíteni tud másokon, és a továbbtanulási lehetőség is fontos volt számomra. Amikor elkezdtem dolgozni, azonnal jelentkeztem is, mert tanulni mindenképpen akartam. Ez nem volt kérdés.

– Úgy tudom, végigjárta a szamárlétrát. Mentőápolóként kezdte, 1978-tól általános ápoló és asszisztens, 1979-ben mentőápolói végzettséget szerzett. 1985-ben már az Egészségügyi Főiskolán államvizsgázott, mentőtiszt lett. Negyvenhárom esztendőt töltött el a mentőszolgálat kötelékében, idén ment nyugdíjba. Milyen emlékekkel vonult nyugállományba?

– Nagyon sok jó és nagyon sok rossz emlékkel. Például kint voltam még ápolóként a Jólét ABC mögötti gázrobbanásánál 1976-ban, ahol tizenhárman, köztük kisgyermekek is elhunytak. Később pedig a szajoli vonatkatasztrófánál. Egész éjszaka ott voltam, elsőként értem ki, mert én voltam szolgálatban, amikor a tragédia történt.

– Két ember, akiket bevittünk, sajnos mindkettő meghalt, olyan súlyos sérüléseik voltak. Az, hogy milyen állapotok uralkodtak Szajolban, amikor kiértünk, el sem tudom mondani. Világítás nem volt sehol, ugyanis le voltak döntve a villanyoszlopok. Borzalmas volt!

– Hogyan lehet feldolgozni az ilyen tragikus eseményeket, hiszen a szajoli katasztrófán kívül – ami önmagában is borzalmas volt – naponta találkoznak balesetekkel, szörnyű eseményekkel. Ezeket hogyan lehet kezelni lelkileg?

– Annak idején javasolták, hogy kérjünk pszichológusi segítséget, de én személy szerint nem találkoztam eggyel sem. Itthon soha nem beszéltem ezekről az esetekről, magamban feldolgoztam. Sajnos egyet el kell fogadnunk, hogy az ember születik és meghal. Hogy milyen körülmények között, az már más kérdés, de nagyon sok ilyen történt az életemben.

– Olyan is volt, hogy kimentünk, a beteg már haldoklott, hazahozták a kórházból, hiszen tudták, hogy nem lehet rajta segíteni. Annyit mondott az ember: „térdre és imára”. Mert valamikor segíteni sajnos már nem lehet… A halál nem válogat, el kell fogadni.

– Az ilyen esetek mellett mi az, ami mégis örömet okozott ebben a munkában?

– Amikor sikerült valakinek az életét megmentenünk. Volt ilyen is nagyon sok, hála Istennek. Egy eset nagyon megmaradt az emlékezetemben, nem tudom miért. Kivonultunk egy beteghez, újra kellett éleszteni, többször ki kellett ütni defibrillátorral. Akkor még olyan készülékünk volt, hogy fél perc volt, mire feltöltött. Így hol ököllel, hol azzal végeztük az újraélesztést.

– A hozzátartozó elég nehezen viselte, hogy ököllel ütjük az édesapját, hiszen ilyenkor muszáj a mellkasra egy nagy ökölcsapást mérni, hogy újrainduljon a szív. Akkor még kardiológia nem volt, bevittük az intenzív osztályra a beteget, aki körülbelül a huszonötödik újraélesztés után életben maradt. Az viszont nagyon meglepett, mikor a hozzátartozó nekem szegezte a kérdést: „nem elég, hogy az édesapám eleve beteg volt, maguknak miért kellett még ütniük is?” Később persze megköszönte, és hálás volt.

– A fizikai segítségnyújtáson kívül mi volt az, amit még fontosnak tartott, amikor ellátott egy sérültet vagy beteget?

– Először is azt, hogy minden további egészségkárosodás nélkül mentsük meg, de az is nagyon fontos, hogy megnyugtassuk, biztassuk az illetőt, mert általában félnek vagy ingerültek, nem mindegy, hogy miként közelít egy ilyen helyzetben az ember.

– Idén vonult nyugdíjba. Nem hiányzik a munka?

– Az, hogy a negyedik emeletre szaladgáljak, speciel már nem (mosolyog). De maga a munka nagyon hiányzik. Ezért dolgozom még most is. Sajnos, a mentőknél már nem dolgozhatok nyugdíjasként, de az orvosi ügyeletre, Martfűre bejárok, amikor szükség van rá.

– Mondták már, hogy inkább horgásszak. Gyerekkoromban szerettem, de most már nem. Mondtam, akkor horgászok majd, ha okos halak lesznek. Tudja, milyen az okos hal?

– Nem.

– Dinnyével kell etetni, hogy kijöjjön pisilni a partra, mert a sört kár erre pocsékolni. Na, ha majd lesznek ilyen halak, akkor elkezdek horgászni (nevet).

– Több kitüntetést is kapott munkája során. Két alkalommal munkahelyi vezetői, egyszer megyei főorvosi dicséretet, 2007-ben Orovecz Béla-emlékéremmel ismerték el munkáját, a minap pedig a várostól megkapta a Kálmándi-díjat is. Milyen érzésekkel vette át?

– Őszinte legyek? Annyival, hogy én csak a dolgomat tettem. Minden díjamhoz úgy álltam hozzá, hogy egyszerűen csak szerettem és végeztem a munkámat…