10 nap, 3200 kilométer: idén is bringázással jótékonykodik Sándor

– Jótékony kerékpározással próbálok a magam módján a daganatos betegeken segíteni – kezdi a fiatalember.

– Az ötszáz forint/kilométer támogatást minden esetben a helyi alapítvány számlájára kell befizetni, én csak a biciklizéssel próbálom felhívni az emberek figyelmét a segítés fontosságára.

„Két hete a Karcag–Kékes útvonalat tíz napon át mindennap megtettem.”

– Volt, amikor akadt autós kísérő, volt, amikor nem. Szerettem volna négyezer kilométert tekerni, de a háromezer-kétszázzal elégedett vagyok.

Felvetődik a kérdés, hogy vajon Sándor kinek szeretne bizonyítani azzal, hogy folyamatosan a határait feszegeti.

– Egyszerűen, amikor úton vagyok, csak a segítésre gondolok, és arra, hogy legközelebb mit lehetne csinálni még. Talán az a válasz, hogy generálja magát a folyamat, az adott szituáció, hiszen az út mentén az ember a gondolataival is egyedül van. Jó érzés, amikor hazaérek, hogy megint megcsináltam, aztán már a jövő évi célokat látom. Persze, nehézségek most is voltak, hiszen első nap hajnalban leszakadt az ég, fél hatkor azonban a szakadó esőben elindultam, mert haza is kellett még aznap érnem – sorolja Sándor.

Az indulás előtt általában próbál több energiát bevinni, hogy bírja az utat.

– Ugyanúgy beküldök egy tál pacalt, mint egy puffasztott rizsszeletet, bármit ehetek. Útközben, ha egyedül megyek hátizsákkal, minimálisra próbálom csökkenteni a csomagot. A Kékesen minden nap bőségesen megebédeltem, és pihentem egy órát hazaindulás előtt. Észen kell lenni, a fanatizmus a nyeregben történik, de ahhoz, hogy meg tudja az ember az utat tenni, az alapokat jól kell letenni – summázza a siker titkát az édesapa, aki útközben kisfiára és párjára gondolt, ha egyedül érezte magát.

Sanyika hajnalban még alszik, de este hazavárja édesanyjával. Ildikó egy telekommunikációs cégnél dolgozik, de mindenben támogatja, segíti Sándort.

– A kisfiamnak is megvan a sport felé az érdeklődése. Ha van kedve, fogja magát, és a tanya körül elkezd szaladni. Aztán mondja, apa vedd már fel telefonon. Megnézi, aztán megy tovább. Nagy a mozgásigénye, sokat biciklizik is a ház körül. Egyébként a SZIM Óvoda Katica csoportjába jár, ahol rácsodálkoztak az óvónénik arra is, hogy ismeri a betűket, pedig nem tanítottuk rá.

– Sokszor jött oda hozzánk azzal, hogy ez milyen betű, vagy mondjuk kérdésekkel, és egyszer csak azt vettük észre az édesanyjával, hogy egy-egy szót már ki tud olvasni. Van, aminek már ismeri a jelentését, és aminek nem, azt halkan suttogva mondogatja magában és próbálja értelmezni. A másik nagy szenvedélye most vikingek, hajók rajzolása, amióta látott róluk egy filmet – sorolja büszkén édesapja kisfiáról, aki ottjártunkkor épp rokonoknál töltötte a délutánt.

Laboncz Sándor pedig újabb kihívásra készül. A hétvégén a Hungaroringen vesz részt egy huszonnégy órás versenyen.

– Ez most nem jótékony célra megy, magamat szeretném megméretni. Akárhogy is sikerül, jövőre biztos megpróbálom, mert szeretnék nyerni. A célokat mindig le kell fektetni és elérni – jelenti ki határozottan Laboncz Sándor.