Az urasági tanyák egykori gazdáiról meséltek a besenyszögi otthon lakói

A településre érve, fotós kollégánkkal először egy rövid kitérőt teszünk. A város egyetlen, még épségben álló nemesi lakához, a felsőgyőri Nagy-kúriához fordulunk be.

A reformkorban, a 19. század első harmadában emelt épület a háború után a téesz kezelésébe került, többször átalakították, régi fénye is megkopott. Később varroda lett, végül a rendszerváltást követően árverés útján magántulajdonba került.

Mai kinézete mindenesetre sokkal szívderítőbb, mint évtizedekkel korábbi képein látható, bár néhai parkja már a múlt emléke csupán. A kapuhoz érve látszik, hogy most újra élet van a szépen rendbe hozott falak közt, s nézelődésünket látva, a tulajdonos házaspár egyik tagja is elénk siet.

Miután tisztázzuk érdeklődésünk okát, szíves szóval invitál bennünket otthonuk megtekintésére, de most más célunk van, így sajnos kimentjük magunkat. Három idős hölgy vár bennünket, akik Molnár Melindának, a helyi Vehiculum Ház Közérdekű Muzeális Gyűjtemény vezetőjének a felkérésére osztják meg velünk emlékeiket.

Találkozónknak az idősek otthona a helyszíne, ami érthető. Bő hetven évvel ezelőtti dolgokról lesz szó, így beszélgetőpartnereink már életük kilencedik évtizedének táján járnak. Az otthonban végül egy csendes szobában foglalunk helyet Danyi Pálné Héja Margittal, Annus Józsefné Berényi Rozáliával és Hajdú Istvánné Gazdag Annával.

Mindhárman született besenyszögiek. A jó hangulathoz közös ismerősöket keresve, azonnal fontos tudáshoz jutunk. Kiderült, hogy az ő fiatal korukban még a népes család volt a divat, a két háború között nyolc-tíz vagy még több gyermek is született egy házban.

Ezek szerint a mai visszafogott gyermekvállalási kedvben nem a szegénység a fő ok, másutt kell keresni a gyökerét. Az biztos, hogy történetük alapján már gyermekként sem volt könnyű sorsa egyikünknek sem.

Indulásként némi vitával azt is tisztáztuk, hogy milyen épületekben laktak egykor a környékbeli urak. A kúria név kevésbé járta, jobban tanyák voltak arrafelé, s ezeket az urasági tanyákat hívták kastélynak. Négy, öt szoba volt bennük, néhány cselédház épült hozzájuk, a bennük lakó négy-öt cseléddel. A módosabbaknál szolgálót, szobalányt, szakácsnőt is tartottak. Akadt kertész is, mert sokan megtermelték, ami maguknak kellett.

Beszélgetőpartnereim egymást kiegészítve, javítva kezdik sorolni az itteni családokat, amelyek között több ismert nevet is lehet hallani. Elsőnek pont az útközben meglátogatott Nagy-kúria gazdája, szavuk szerint Nagy Jóska kerül elő valamivel több mint százholdas gazdaként.

Utána jön a tőlük is módosabb Halassy család, amelynek az a különös érdekessége, hogy a kormányzó, Horthy Miklós rokonságáról van szó. Az itteni birtokos az ő édesanyjának, Halassy Paulának volt édestestvére.

Aztán jönnek a többi, mára már jórészt feledésbe hullt nevek: Szepcsikék, akik lehet, hogy azonosak a szolnoki Scheftsik családdal, Bíróék, Nagy Pál, Kiss Ernő országgyűlési képviselő, az ő birtokuk többnyire alulról közelítette a száz holdat. Utóbbiról jegyzi meg Danyi Pálné, hogy az ő nagyapja és édesapja náluk volt cseléd, ahogy mondja, az „adjonisten”.

– Rékas, meg Besenyszög közt volt Daruhát, sokan odajártunk, meg Szajolba dolgozni Besenyszögről. Mi 12-13 évesen kezdtük, s egészen addig tartott, míg férjhez nem mentünk – eleveníti fel kisgyermekkori emlékeit. – Amikor még kisebbek voltunk, tizenegy évesek, Nagy Jóska tanyáján az iskolaszünet alatt gyapotot szedtünk.

– Fehér, puha volt, s azóta sem láttam olyat. Kislányok szedték napszámban, s mindig mondogattam, hogy ha egyszer pénzt keresek, mindjárt harisnyát veszek magamnak. Akkor már iskolába jártunk, mi hárman voltunk, mindig összevesztünk a harisnyán, mert mindjárt kilyukadt. Azután, ahogy nőttünk, kezdtünk napszámban répát szedni, meg kapálni.

Meg cukorborsót, cukorrépát, meg summásnak is mentünk, egészíti ki szavait Annus Józsefné. Közben kisebb vita kerekedik abból, hogy kinél voltak summások, meg kinél nem. De legalább így sikerül megfejteni a mai fül számára már eléggé ismeretlen summás szó jelentését, ami hosszabb időre szerződött embert jelentett, aki sok esetben csak hetente, kéthetente jutott haza.

Közben az is kiderült, hogy a tanyai „kastélyok” többnyire valójában nem szolgáltak állandó lakásul. Néhány ott élő birtokost leszámítva többségükben csak időnként fordultak meg a gazdáik.

– Az ezelőtti urak jártak tanyáról tanyára nyaralni, meg ünnepelni. Nem úgy álltak meg egy helyen, mint most, amikor szegény urak vannak, akik, ha egyszer elmennek valahova nyaralni, utána már többet nem mennek oda. Összejártak az urak. Egy hónapot töltöttek itt, két-három hetet másutt – meséli Annus Józsefné.

– Halassy Imréék, ha itt voltak, jöttek családostól a templomba, de az urak falun se járkáltak. Summásokként volt egy pallérunk, ha valamit elhagytunk a munkában, visszahívott, hogy csináljuk meg. A pallér mindig ott járkált a hátunk megett. Az urakkal nem nagyon találkoztunk, mert volt igazgató, meg intéző, azok jártak ki a határba ellenőrizni minket, meg a pallérokat – folytatja.

– Tenyőn Almásy gróf volt a fő valami, Újszász alatt, meg, ahol most az öregek otthona van, egy bárói családé volt, sorolják egymás után az emlékezetből még előjövő neveket.

– Almásy grófnál sok helyről, még Egerből is voltak summások. Sokan voltunk. Amikor bombáztak és engem légnyomás ért, ők kocsival hoztak bennünket haza, egy idősebb leánykát meg átvittek Szajolba, mert lebombázták a szajoli állomást, ott szedték össze a holttesteket.

– Almásy gróf volt a főnök, lóháton kijött, szétnézett, de nem szólt hozzánk, nem bántott bennünket. A pallérnak kiadta az utasítást, akkor nem is tudtuk, hogy ő volt. Jó volt ott lenni, mert rengetegen voltunk summások, de sajnos jött a háború és az aztán betartott.

S hogy mi lett a kastélyokkal a háború után?

– Mi voltunk az egyiknél, most magánházak vannak ott – mondja Annus Józsefné. – Kiss Ernőéből még maradt valami, Harasztiét lebontották, Kiss Kálmánéból még van kevés, de már nem a kastélyból. Laktak ott utóbb valami szegény emberek, amíg kicsit összeszedték magukat a tanyán. Harsányié is el lett bontva.

Az anyja néhány éve dinnyét árult, ott, ahol laktak, kérdezősködött az ismerősök felől, meglátogatta őket. Szepsik Gyurkának meg két fia volt, öregségükre elmentek. Annak a keze alatt is voltam napszámos, meg summás, az jó volt, mert ez volt a hivatásunk még akkor.

– Én tizenháromszor voltam marokszedő, tizenhárom évig voltam cséplőgépnél, utána jött a répaszedés, kukoricatörés őszig. Tizenhárom éves koromtól mindenből kivettem a részem, huszonegy évesen mentem férjhez, asszonykoromban is voltam cséplőgépnél, markot verni, a téeszben – meséli egyikük.

– A régi világ másik feléből, a fölöttük állókból sem maradt semmi. A helybéli birtokosokból volt, aki Szolnokon, más Pesten, vagy még messzebb fejezte be földi pályafutását. Amint beszélgetésünkből kiderült, egykori otthonaikat is jórészt elemésztette az idő. Egykori életük lenyomata már csak az emlékezetben él tovább.

A tizenkilencedik század első harmadában épült fel a kúria

Besenyszög egyetlen épen maradt kúriája a felsőgyőri Nagy család egykori otthona. Virág Zsolt Magyar kastélylexikonjának tudósítása szerint e család elég messziről, Borsod vármegyéből került hozzánk. Ebben nincs semmi meglepő, a birtokszerzések révén a nemesség tagjai is gyakran vándoroltak egyik vármegyéből a másikba.

A felsőgyőri Nagyok a hagyomány szerint Rudolf királytól kapták 1594-ben a nemességet, amit készséggel elhihetünk nekik. Közülük való volt ugyanis Nagy Iván, a fogalommá vált nevű családkutató, így biztosak lehetünk benne, hogy saját portáján különös gonddal vette számba az ősöket. A Nagyok zömében gazdálkodással töltötték idejüket, bár akadt köztük vármegyei tisztviselő is.

Földszintes, egykor légfűtéses, téglalap alakú, tornácos, középen háromszög alakú oromzatos kocsialáhajtóval díszes kúriájuk tégláinak bélyege szerint 1827–28-ban épült, de a hagyománnyal ellentétben arra nincs írásos adat, hogy a Nagy család építtette.