Könyv született a száz évvel ezelőtti kettős papgyilkosságról

– Mit kell tudnunk Kósa Józsefről és Hornyik Károlyról?

– Kósa József 1878. február 24-én született Kecskeméten. A középiskolát is itt végezte, majd Vácott tanult teológiát. 1900. június 24-én szentelték pappá. Káplánként tevékenykedett Nógrádverőcén, Palotáson, Jászkarajenőn, Mindszenten, Csongrádon, Félegyházán és Kiskundorozsmán. Jászkarajenő első káplánja volt 1903 májusától 1904 februárjáig a templomépítő Szitár Mihály plébános mellett.

– Ekkor elhelyeztetését kérte, mert olyan áldatlan körülményekkel kellett szembenéznie, melyek leküzdéséhez nem érzett elég erőt magában. A hívek aláírást gyűjtöttek visszahelyezésének érdekében. Jászkarajenői plébánosi kinevezését 1908-ban kapta meg. Mivel Szitár Mihály óta a plébánosok rövid ideig maradtak csak a faluban, volt feladat bőven, hiszen két elődje semmilyen nagy munkába nem fogott.

– Most viszont már felvállalta a káplánként megismert nehézségeket. A neogótikus stílusban épült Nagyboldogasszony római katolikus templomban ekkor nem voltak padok, falai pedig már festésre szorultak. Így hát ismertette a hívekkel terveit, azok költségeit, s házról, házra járva gyűjtötte az adományokat. Egészen addig, míg terve, a belső festés és a padok elkészíttetése végül megvalósult. Kósa Józsefnek az egyházi élet szervezésében jó segítője volt káplánja, Hornyik Károly.

– A váci egyházmegyés áldozópap 1918-ban tábori lelkészként is szolgált. A két atya jól megértette egymást, felváltva miséztek, megosztották egymás közt a feladatokat. Így volt ez a gyilkosság napján is. Hornyik Károly mondta a nyolc órai „kismisét”, a tíz órakor kezdődő „nagymisén” pedig a plébános prédikált volna. Ekkor kezdtek el felgyorsulni az események.

– Hogyan kell elképzelnünk Jászkarajenőt azokban a napokban?

– A kommün ellen vonuló román csapatok 1919 tavaszán már a Tisza vonalán álltak. A román előretörés hatására a Tisza-parti településeken bevonták a kommün vörös zászlaját, helyére fehér lobogót, a békés szándék jelét tűzték ki. Így történt ez Jászkarajenőn is, ahol maga a direktórium elnöke, Szabados Sándor kereskedősegéd tanácsolta ezt, hogy a községet ne érje bántódás. A messzire látszódó fehér zászló végül a templom tornyában kapott helyet.

– Május 4-én Szamuely Tibor különítményesei jelentek meg a faluban. Pontosabban a Verő Henrik parancsnoksága alatt álló, úgynevezett tengerészdandár egyik zászlóalja. A papok gyűlölete és a templom ablakában lengedező fehér zászló indulatokat váltott ki belőlük, és keresték, ki tűzette azt oda. Szirmák Antal borbélymester a fiát küldte a templomba, aki a gyóntatószékben arra kérte az atyát, hogy káplánjával együtt meneküljenek el, mert életük veszélyben forog.

– Erre a plébános válasza a következő volt: „Semmi részem nincs az ellenem felhozott vádakban, nem megyek sehová. Amit Isten rám mért, azt én alázatosan fogadom”.

– Maradtak-e fenn hiteles visszaemlékezések a két atyáról?

– Természetesen. Oláh János, aki kisiskolás korától rendszeresen ministrált, megemlékezett a történtekről. Ő ugyanis felnőttként több évtizeden át templomgondnok volt, és bár ma már nincs az élők sorában, korábbi vallomása egy újságcikkben fennmaradt. Felidézte, a tragikus vasárnap előtti napon néhány gyerekkel együtt a templom közelében, a kocsiúton játszadozott.

– Egyszer csak valaki felhúzott egy cserepet a plébánia tetőzetén, s a padlásról kidugott egy fehér zászlót. Mindjárt megszólalt egy ismerős hang, az egyik iskolatárs: „Éljen Szabados elvtárs!” Pár perc múlva a temető felől két vöröskatona érkezett lóháton.

– Másnap hogyan folytatódtak az események?

– Oláh János vasárnap, azaz május 4-én, a nyolc órai misére igyekezett. Látta, hogy a templom előtt tíz lőcsös parasztkocsi áll. Az éjszaka ezekkel hozták a legénységet, amelyek mellett fegyveres vöröskatonák ácsorogtak szalagos, kerek sapkában. Valószínűleg budapesti tengerészgyalogosok lehettek.

– Hornyik Károly káplán a nyolcas, Kósa József plébános a tízórási misét tartotta. Mindkettőjüknek az ekkor tizenkét és fél éves Oláh János ministrált. A második mise idején egy községi alkalmazott dobolt az utcasarkon és kiabálta, hogy népgyűlés lesz a tanácsháza udvarán. Amint véget ért a szentmise, a plébános kilépett a sekrestyeajtón, s a községháza irányába nézett. Bánatosan lehajtotta fejét, gondolkozott pár másodpercig. Míg végül nekivágott a rövid útnak. A ministránsa – bár nem kérte erre – mögötte ballagott. Beléptek a községháza udvarára, ahol öt-hatszázan várakoztak. Már csak a tömeg szélén jutott hely. Félelem vibrált a levegőben.

– A tragikus történések, feltételezem, ettől a pillanattól következtek.

– Egy aranykeretes szemüvegű, afféle értelmiségi kinézetű férfi mondott beszédet. Finom tiszti ruhát viselt, rangjelzés nélkül. Pár perc telt el, s a kapun egy katona lépett be. Szanitéc (harctéri ápoló – a szerző) lehetett, vöröskeresztes szalag fehérlett a karján. A plébános felé igyekezett, azt mondta neki, hogy tessék jönni. Mindjárt belékarolt, s elindultak a plébánia irányába. A papjához ragaszkodó ministráns követte őket.

– A sarkon még ott álldogáltak a katonák. Az egyik odaszólt a szanitécnek, hogy: „de szép kislányt karolsz, komám!” Válasz erre nem érkezett. Oláh János ezután úgy emlékszik, hogy a plébánia bejáratánál várakozott a Dobák nevű katona, akinek hosszú csövű puska lógott a vállán.

– A kapun először Kósa József lépett be, utána a szanitéc, végül Dobák. Szemtanúnk nyilvánvalóan meg sem kísérelte, hogy bejusson, tudta ugyanis, hogy ez lehetetlen. Ezért az iroda ablaka alá sietett. Hamarosan azonban három lövést hallott bentről...

– Hogyan reagált erre a fiú?

– Visszaemlékezésében felidézte, rájött, hogy mi történt. Majd úgy fogalmazott:

„nemsokára kisétált Dobák és elment. Én pedig rohantam haza, s elmondtam a szüleimnek a szörnyűséget – amit ugyan nem láttam, csak hallottam –, hogy agyonlőtték a két papot. Másnap valaki azt mondta, hogy aki akar, bemehet a ravatalukhoz, a plébánia legnagyobb szobájába. Egy vöröskatona az udvaron figyelmeztette az érkezőket, hogy körbe lehet járni a ravatalt, de ácsorogni nem szabad.

Édesanyámmal beléptünk a helyiségbe. Egymás mellett volt a két koporsó. A halottakat persze megmosdatták. Láttam a fejükön a nagy sebeket. A plébános úr halántékán egyet, a káplán úrén pedig kettőt. A temetésükön én ministráltam. Egy idegen pap búcsúztatta őket. Kevesen vettek részt a szertartáson, mert az emberek nagyon féltek.

Később, amikor a kommunizmust leverték, az egyik este Kósa Lajos, két hölgy és Hornyik Károly férfitestvére érkezett meg hozzánk egy stráfkocsival. Hoztak két koporsót. Kérték, hogy hadd töltsék nálunk az éjszakát. Ekkor már körülbelül fél év telt el a tragédia óta. Másnap kora reggel a sírásó exhumálta a mártírhalált halt papokat”.

A karai lakosság szeretné kezdeményezni boldoggá avatásukat. Ehhez viszont széles körű tiszteletük kialakítása szükséges.

Elfogták a gyilkosság elkövetőjét

Erdeiné Tóth Klára arról is beszámolt, hogy a Tanácsköztársaság bukása után Kiskunfélegyháza környékén fogták el a gyilkost. Egy vasárnap reggel a dobos azt kiabálta, hogy a karai községháza udvarán van a tettes. Oláh János rögtön fel is ismerte. Kezét összebilincselték, és egy hosszú lánccal a bírószoba ablakának rácsához kötötték.

– A szemtanú tudomása szerint Szolnokon akasztották fel. A tragikus eseménysorokat egyébként egy másik ministráns, Kadenczki Kálmán visszaemlékező levele is alátámasztja. Sajnos azonban valódi szemtanú nem volt, hiszen féltek a katonáktól. Találtam viszont egy, a gyilkos Dobák Imre ellen szóló vallomást annak a Molnár Sándornak a peranyagában, akit a plébánia kifosztásával vádoltak – zárta szavait az írónő.