A megyeszékhely régi arcát mutatja be a kiállítás

– A feleségemmel együtt mi voltunk a családban a lomosok, akiknél előbb, utóbb minden, a famíliából hátramaradt hagyaték gazdára lelt – mondja dr. Vincze Gyula, akivel irodájában beszélgetünk.

– Ahogy ezek a régi fényképek, iratok hozzánk kerültek, elkezdtük nézegetni őket, majd tudatos gyűjtésükbe fogtunk. A témakör hamarosan Szolnokra szűkült. Egyrészt azért, mert idővel nem fértünk volna, továbbá feleségem tősgyökeres szolnoki. Már az ükapjának ükapja is itt élt. Én ugyan csak kilencéves koromtól élek itt, de mára úgy érzem, magam is szolnokivá váltam. Azóta töretlenül gyűjtjük ezeket az emlékeket, fényképeket, képeslapokat veszünk, német aukciókat figyelünk. Így elég sok érdekességet sikerült eddig felkutatnunk.

Az elmondottakat a falakon sorjázó régi szolnoki metszetek is alátámasztják, melyekből saját elmondása szerint feltehetően ma neki van a legteljesebb gyűjteménye.

– Azt hiszem, ebben a múzeumot is megelőzöm. Többször is szívesen engedtem át ezeket a képeket publikálásra, dr. Kertész Róbert régész sok anyagában is szerepelnek. Volt már arról is szó, hogy a múzeummal közösen mutatjuk be ezeket a régi metszeteket – mutat a falra a házigazda.

– Reméljük, egyszer erre is sor kerül.

Ezt követően egy, a kiállításon is látható, meglepő tárgyú fotóra tereljük a szót. A képen különös módon, a szolnoki pályaudvaron álló olasz katonák láthatók.

– Amikor egy német aukciós háztól több más anyaggal együtt megvettem, először megdöbbentem a képen. Sokáig nem tudtam, hogy kerültek ide az olaszok. Arra gondoltam, hogy a Donhoz menő átutazó katonákról van szó, de amint azt Magó Károly repülő zászlós, a RepTár munkatársa írásos források alapján meghatározta, itt állomásozó magyar származású és nyelvünket beszélő fiumei olaszok voltak, aki a saját katonáik átutazó állomását vezették.

– Itt meg kell említenem néhány kiváló ember nevét, akiknek a segítsége nélkül nem tudnám a gyűjteményt megfelelően kezelni. A már említett Magó zászlóst, aki nélkül a kiállítás létre sem jöhetett volna. A Közösen Jász-Nagykun Szolnok Megyéért Baráti Egyesületben, melynek én vagyok a titkára, óriási munkába fogtunk. Szeretnénk pontosan utána járni Szolnok II. világháborús emberáldozatainak, hogy néhány év múlva egy olyan emlékművet állíthassunk, amin a nevük is szerepel majd. Ennek a fő terhét ő hordozza a vállán.

– Akiket még szeretnék megemlíteni: Kósa Károly helytörténész, aki Szolnok múltjának kiváló ismerője. Az ő szakmai felkészültsége nélkül sem tudnánk dolgozni. De meg kell említenem Csönge Attila levéltár-igazgatót, Bojtos Gábor és dr. Cseh Géza főlevéltárosokat, dr. Horváth László múzeumigazgatót, Fejes Arnold kulturális szervezőt is ezen a helyen, akiktől szintén nagyon sok segítséget kaptunk.

Dr. Vincze Gyula azt is elmondta, hogy a levéltárral kétirányú kapcsolatuk is van. Az általa megszerzett értékesebb anyagokból többször adott át tételeket a levéltárnak, s voltak olyan beszerzései is, melyeket eleve közgyűjteményi elhelyezés céljából vásárolt meg, hogy az utókorra maradjanak.

– A közelmúltban így vásároltam meg egy tiszaföldvári és kunszentmártoni fényképész hagyatékában levő üveglemezeket, amiket a megyei levéltár közvetítésével adtam át a Tiszazugi Földrajzi Múzeumnak. Ezeket a képeket – mivel nem szolnoki tárgyúak voltak –, azért vásároltam meg, hogy ne vesszenek el.

Végül a gyűjtőt kollekciója további sorsáról kérdeztük, amire megnyugtató választ kaptunk.

– Még szeretném egy darabig folytatni a gyűjtést, és szerencsére a gyermekemben is megvan ez a gyűjtői hajlam. Természetesen ennek az anyagnak idővel közgyűjteményben van a helye. Nagy részének elektronikus, digitalizált változatát már átadtam a múzeumnak és a levéltárnak, már amit eddig be tudtunk belőlük szkennelni.

– Ez a munka folyik tovább, s nem szeretném, ha ez a gyűjtemény elveszne a köz számára. Addig is ki lehetne tenni belőlük a színházban például az adott hely régi képéről nagyított fotókat, vagy a múzeumban, illetve a könyvtárban. Van egy olyan elképzelésem is, ha pályázati forrást tudnánk rá találni, hogy publikáljuk egy részüket. Ahogy Karcagon és Jászberényben tették.