Újabb nehéz próbatétel előtt áll a jászsági származású sportolónő

A sivatagi futáshoz több kell, mint edzettség: elhivatottság, konokság és hit önmagunkban. A háromgyermekes, csinos sportolóval Szolnokon beszélgettünk, ahol egy előadáson, majd a hazavezető út alatt mesélt a futás szépségeiről, „őrültségeiről” és arról, milyen jó nőnek lenni.

– Nem járok sűrűn Szolnok környékére előadást tartani. Mivel Nagykanizsán lakunk, az Alföld onnan már nagyon messze van. Most csak azért tettem kivételt, mert a Jászberényben lakó szüleimhez érkeztem látogatóba. De jó volt otthon…! Mint egy másfél napos szanatórium…

– Édesanyád ilyenkor elkényeztet? Süt-főz?

– Nem, elmegyünk étterembe, és élvezzük, hogy együtt vagyunk. Igazi csajos napot tartunk: jókat beszélgetünk, ebéd után lustálkodunk, csavargunk, boltokat járunk. Három fiam van, mellettük ilyeneket nem lehet csinálni, barátnőzni meg semmi időm. Ráadásul anyu minden szuper „ruhalelőhelyet” ismer, vele élvezet vásárolgatni.

– Akkor most tele a kocsi új holmikkal?

– Hát… bevallom, igen. E nélkül nem tudok hazamenni Jászberényből.

– Nem hiányzik a szülővárosod?

– Nagyon régen elköltöztem otthonról. Jászapátiban nőttem fel, oda is jártam gimnáziumba, de aztán Pécsre kerültem orvosi egyetemre. Ott ismerkedtem meg a férjemmel, aki nagykanizsai. Így történt, hogy Zalában ragadtam.

– Ma már el sem tudom képzelni, hogy az Alföldön éljek, a dimbes-dombos táj lett az otthonom. Nyilván ez nehéz a szüleimnek és nekem is jobb lenne, ha sűrűbben látnánk egymást, nem három-négy havonta. De mindennap beszélünk telefonon, benne vagyunk a másik életében.

– Mikor jártál utoljára a sulidban?

– Tavaly volt osztálytalál­kozó.

– Gondolom, te voltál az egyik főszereplő…

– Próbáltam a háttérben meghúzódni, mégis elég sok szó esett rólam. Már csak azért is, mert arra emlékezett mindenki, hogy az osztályunkban én voltam a legbénább testnevelésből. És tényleg!

– Huszonnyolc éves koromig gyakorlatilag semmit nem mozogtam. Szóval, az osztálytársaim meg a tanáraim a mai napig emlegetik a gimnazista éveimet, szembeállítva azzal, amit mostanság hallanak, olvasnak rólam.

– Most például arról írnak az újságok, hírportálok, hogy napokon belül ismét útra kelsz, méghozzá Namíbiába, egy sivatagi versenyre. Őrültségnek tűnik!

– A tavalyi Atacama Racing után beleszerettem a sivatagba. Imádtam a homokdűnéket, felfutni rájuk, lezúdulni róluk, majd újra fel és le… Bírtam a meleget, a negyven fokot. Afrikában persze ennél is több lesz a tűző napon.

– Hogy lehet az ilyen klímára felkészülni itthon?

– Például úgy, hogy jó időben téli felszerelésben futok. De kocogtam már szaunában is, hogy szokjam a kánikulát és kiderüljön, bizonyos hőmérséklet mellett mennyit kell innom.

– A sivatagban egy óra alatt ez körülbelül másfél liter vizet jelent. A futást pedig pluszban „megspékeltem” egy olyan hátizsák cipelésével, melyet vizes törölközővel tömtem ki, hiszen a versenyen ott lesz a hátamon minden cuccom, körülbelül tizenöt kiló.

– Mi lesz a zsákban a sivatagban?

– Kilencven százalékban ennivaló, mert azt nem kapsz a verseny alatt. Valamint egy derékalj, egy hálózsák, egy zacskó törlőkendő, egy adag vécépapír, naptej, aztán van egy garnitúra futócucc – persze, az magamon –, éjszakára meg egy másik ruha, hogy mégse az egy hetes büdös futóholmiban kelljen aludni.

– Gondolom, nem hálóingről beszélsz…

– Hát nem. Egy vastag téli futónadrág, egy futófelső, kesztyű és sapka lesz a pizsamám. Hidegek az éjszakák! Ja, és van egy multifunkciós bicskám is.

– Bicska?! Tudod használni?

– Muszáj volt megtanulni! A kés részével bontom fel a kajámat, sérülés esetén az ollójával vágom el a kötözőanyagokat. Aztán ott van a reszelő is – ha valami gond van a körmöddel, mégiscsak rendbe kell tenni, nem? (nevetés)

– Komolyan mondod, hogy a sivatag kellős közepén manikűrözöl esténként?

– Teljesen! Sőt, kapaszkodj: géllakkos körmöm van! Amikor nem tudsz napokig mosdani és állandóan kint vagy a homokban, keresni kell olyan dolgokat, amiktől mégis komfortosabban érzed magad. Indulás előtt mindig elmegyek a kozmetikushoz és a körmöshöz is.

– A tavalyi Atacama-versenyen egy idő után már szinte vágyakozva nézték a többiek a frissítő pontokon a francia manikűrömet. De most már fésűt is viszek magammal, ez tavaly otthon maradt. Kint, a semmi közepén egészen kicsiny dolgoktól is jobban érzed magad…

– Például tavaly tapasztaltam azt is, milyen jó dolog a sivatagban egy kellemes illat. Az „alvószomszéd” vitt magával egy mentolos krémet, amivel a lábát be tudta kenni. Adott belőle…, hogy az milyen jó illatú volt…!

– Rúzsod is lesz?

– Az nem. De szőlőzsírom lesz, azt muszáj vinni. Kint a sivatagban tízpercenként kened a szádat. A szőlőzsír igazi „túlélő” felszerelés. Volt egy srác az előző versenyen, aki az egyik alkalommal kétségbeesetten nézett körbe-körbe, mert elhagyta a szőlőzsírját.

– Nekem volt vagy három, éppen arra gondolva, hogy ha az egyetlen egynek lába kél, vége a számnak. Odaadtam neki az egyik tartalékot. Annyira boldog volt, azt mondta, megmentettem a versenyét.

– Ez a mostani verseny tényleg kihívás lesz a javából. Vagy… inkább örömfutás?

– Nyilván mindkettő. A tavalyi chilei futás után már jobban tudom, hogy mi vár rám. Megtapasztaltam, milyen élmény homokban futni és milyen az, amikor minden lépés valami újdonságot tartogat számomra. Ez a szép oldala. De abban is részem volt, amikor a cipő feltörte a lábam, amikor a nap végén már minden egyes lépés egy gyötrelem volt.

– Soha nem adtad fel?

– Nem és nem is fogom. Ha négykézláb vagy kúszva, de akkor is bemegyek a célba! Emlékszem, az egyik versenyen iszonyúan rosszul éreztem magam, állandó hányingerrel küszködtem, nem tudtam enni, inni is alig. Hirtelen befelhősödött, vihar készülődött.

– Arra gondoltam, bárcsak belém csapna a villám, mert akkor vége lenne a szenvedésemnek. Más lehetőséget nem láttam arra, hogy megállhassak.

– Mert bár mindenki megértően bólogat egy-egy versenyből kiszállt társ panaszai hallatán, de valójában tudja, mindenki másnak is fáj a lába, mindenki küzd a gyomrával, sőt, lehet lázas beteg vagy alig kap levegőt. Mégis megy tovább. Szóval, nem létezik olyan szó a szótáramban, hogy „feladni”.

– Várod már Namíbiát? Izgatott vagy?

– Hullámzó. Van, amikor nagyon várom, máskor meg tiszta para vagyok, hogy nem vagyok felkészülve, meg Úristen, mi lesz kint. Amikor a repülőn ülök, akkor fogok talán egy kicsit megnyugodni.

– Egyedül utazol?

– A férjemmel. Ez most egy „nászút” is lesz, végre kettesben lehetünk, sokat beszélgethetünk egymással.

– Nem félt?

– Biztosan félt, csak nem mondja. Egyébként mindig átbeszéljük a versenyeket, a kritikus pontokat, hogy mindketten biztosak legyünk a dologban, hogy menni fog nekem. Csak az ő beleegyezésével indulok egy-egy megméretésen. Egyszer készítettek egy interjút a gyermekeimmel.

– Megkérdezték őket, hogy az előző versenyen, amikor eltűnt a monitorokról anya GPS-jele (minden versenyző visz magával egy GPS-készüléket), aggódtak-e értem. Az egyik fiam azt válaszolta, egy kicsit sem ijedt meg. Mert a GPS elromolhat, de anya annyira erős és tapasztalt, hogy vele semmi baj nem történhet.

A homokdűnéken vezet az út

A háromgyermekes, civilben fogorvosként praktizáló Lubics Szilvia nemzetközi hírű ultrafutó, sokszoros magyar bajnok, számos cím és kitüntetés – többek között a Magyar Becsület Rend – birtokosa. A jászberényi születésű, de évekig Jászapátiban élő amatőr sportoló férje háziorvos.

A futást csak 28 évesen kezdte el, 2003-ban. Három év elteltével már az ultratávú versenyeken indult, amelyek hosszabbak, mint a 42 kilométeres maraton. Szilvia háromszoros Spartathlon- (246 km), kétszeres Ultra-Balaton-győztes, első helyezett az UltraMilano–Sanremo-n (286 km), de sikerrel teljesítette a Badwater Ultramarathont (217 km), illetve az Atacama-crossing-versenyt (250 km) is.

A hamarosan kezdődő „4Deserts 250 k Sahara Race – Namíbia” elnevezésű verseny szervezői olyan négy futóversenyből álló eseménysorozatot terveztek, amely keresztülvisz a világ leghíresebb sivatagain. A Sahara Race 250 kilométer hosszú, és hét napig tart.

A futók Namíbia homokdűnéin futnak végig, miközben orvosok vigyáznak rájuk. Ezen a versenyen a futók folyamatosan kapnak vizet, éjszakára pedig sátrat.