2019.04.12. 06:56
43 évet töltött állandó készenlétben Zajacz László mentőtiszt
Zajacz László negyvenhárom éven át dolgozott a szolnoki mentőállomáson. Ahogy munkatársai szólítják, Laci bácsi januárban vonult utoljára, azóta az úgynevezett sétálóidejét tölti, nyugdíjra készül. Egy véletlen folytán került a mentőszolgálathoz, de megszerette a szakmát, amit szerinte csak hivatásként lehet űzni.
Zajacz László (jobbra) ugyan már civilben, de szívesen látogatja meg bajtársait a szolnoki mentőállomáson.
Fotó: P. Pusztai Nóra
– Úgy kerültem ide, mint Pilátus a krédóba – mondta mosolyogva Zajacz László negyvenhárom év szolgálat után.
– Annak idején római katolikus pap akartam lenni, jelentkeztem is továbbtanulni. A katonaságnál töltött idő alatt viszont rájöttem, hogy a cölibátus nem nekem való... – tette hozzá őszintén Laci bácsi, aki azt is elmesélte, hogy amikor visszatért Szolnokra, egy ismerőse szólt neki, hogy a mentőállomáson felvételt hirdetnek. Éppen ápolót kerestek, jelentkezett.
Közel tíz évet dolgozott így a mentőállomáson. Gyakori volt, hogy szülést vezetett a mentőautóban, ahogy ő említette: ebben az időszakban többször előfordulhatott a „keresztapaság”. Később, a főiskola elvégzése után már mentőtisztként vonult a különféle esetekhez.
Szerinte a mentős létformának az állandó készenlét adja a nehézségét, talán ezért tudnak olyan kevesen nyugdíjba vonulni közülük.
– Ha elszundít az ember, akkor is az jár a fejében, hogy most mi lesz, ugyanis csengőszóra mindig toppon kell lenni, és rohanni, sosem tudhatjuk, mit találunk a helyszínen – mondta.
– Nem egyszerű az sem, hogy a mentősöknek minden területhez érteni kell, például a gyerekgyógyászathoz vagy a nőgyógyászathoz is. A szakmai tudás folyamatos frissítése is szükséges, mert a gyógyszerek és a beavatkozások mindig változnak – hangsúlyozta.
Munkájának örömteli pillanatait okozta, amikor már a helyszínen segíteni tudott. Az esetleges vitatott esetek után igyekezett utánanézni a beteg sorsának saját megnyugtatása érdekében is. A szolnoki mentős azt is megemlítette, hogy szolgálatban volt a ‘94-es szajoli vonatbalesetnél, egy szolnoki négyemeletes ház robbanásánál, és több tömegkarambolnál is, de ezekről az esetekről nem szívesen mesél. Ő inkább magában raktározza el ezeket a történéseket.
– A súlyos esetek mindig megviselik az embert, ha gyerekkel van baj, az kifejezetten – mondta, majd hozzátette, hogy a tanulságos helyzeteket megosztotta kollégáival, hogy tapasztalataival segítse a munkájukat.
Közismert, hogy a mentősök nincsenek túlfizetve, a jobb megélhetésért sokan valamilyen mellékállást vállalnak – akadnak köztük zenészek, szerelők, burkolók is. A nyugdíj előtt álló mentős több éven át elsősegélyt oktatott a város autósiskoláiban, dolgozott a sürgősségin, ügyeleten és a véradóállomáson is – ez utóbbi munkáját még jelenleg is végzi.
Fotó: P. Pusztai Nóra
A januári utolsó szolgálatának alkalmával munkatársai meglepetéssel búcsúztatták, a mentőállomáson töltött idejéről videót készítettek, amiről meghatódva mesélt.
Nem csoda, hogy már most hiányzik neki a szolgálat. Kertészkedéssel, olvasással és családjával tölti a felszabadult idejét. Közben gondolkodik azon, hogy visszamenjen ügyelni, mert a segítésnyújtás vágya még mindig dolgozik benne...
Lepecsételt papírt adtak neki arról, hogyan kell újraéleszteni egy ebet
A rengeteg együtt töltött munkaóra ellenére sem csak munkakapcsolat jellemzi a mentősöket, sokszor jó barátként tekintenek egymásra. A szolnoki bajtársak például szívesen kártyáztak, jókat ultiztak egymással szabadidejükben.
A jókedv és a viccelődés szemtanúi lehettünk az interjúkészítés idején, amikor egykori munkatársai azt is elmesélték, hogy nem szívleli a macskákat és a kutyákat, ezzel sokat ugratták is őt. Egyszer még egy, a mentőállomás vezetőjével aláíratott hivatalos parancsot is átadtak neki arról, hogyan kell újraéleszteni egy kutyát...
A cikk témájával kapcsolatban véleményt is írtunk, amelyet ide kattintva olvashat el.
