Tavasztól őszig prüszkölök, ha nem teszek ellene valamit

Különösen a tavasziakat, az ilyentájt ezerszín fejdíszben tarkállókat. Ám kissé csalódott vagyok, hiszen úgy vélem – talán jogosan –, hogy e szentimentális szerelem egyoldalú.

Mi másnak orrgyönyörködtető, az nekem kín: illatukkal üldöznek távol maguktól a természet virágzó csodái. Életerős férfiként is könnyfakasztó bánatom ez: úri betegként pollenallergiás vagyok. Póriasul pedig mondhatni szénanáthás.

Végeredmény szempontjából mindegy, tavasztól őszig prüszkölök, ha nem teszek ellene valamit. Csak a téli jégvirág megértő velem, mely ugyan ridegen fagyos mosollyal, de legalább zaklatás nélkül virít felém zimankó idején, a fürdőszobaablakra ragadva.

A háziorvosom a tanult szakmája által, patikai praktikákkal gyógyít. Kissé bogaras cimborám a homeopátiában hisz, s azzal üldöz, egyek bibéstől, de akár szárastól, gyökerestől virágot. Apósomat azért is szeretem, mert ő legalább, együttérezve jajjommal, velem együtt oltja be magát is áldozatosan a saját népi medicinájával: ő nem allergiás, és javallja bajomra fái gyümölcseinek kifőzött nedűjét, a nagyadag kisüstit.

Szedek én mindent, miközben sírok naphosszat. Törölgetem a szememet, az orromat, reszelem a torkom, s krahácsolok a vakvilágba. Számomra az ideiglenes tünetmentesítést a háziorvosilag kiírt bogyó jelenti, asszem.

Nem csak jó, de rendes ember is vagyok, ezáltal rendszeresen dobálom kobakomba a napi receptológiai fejadagot. Miközben vágyakozva sóhajtozom a népi bölcsességet, s kívánom gyógyulásgyanánt a vidéki írt: Jajj, csak az apósom most itt lenne!!!