Pákh Imre szerint vidéken is van igény minőségi kiállításra

– Mi indította el önt a festmények iránti érdeklődésben?

– Mindig is megvolt bennem a gyűjtési vágy, már gyermekkorom óta. Az utóbbi időben francia, olasz, holland és orosz művészetet gyűjtöttem. Az első Munkácsy-képem indított el abban, hogy a munkácsiak Munkácsyt gyűjtsenek, ha már van lehetőség rá.

– Mikor találkozott először Munkácsy-festménnyel? A festő mely műve került elsőként önhöz?

– Gyerekkoromban találkoztam először Munkácsy-festménnyel a Nemzeti Galériában. Minden, ami munkácsi, közel áll hozzám, hiszen ő is Munkácson született, így mikor Pesten jártam, mindig megnéztem a festményeit. Az első egy rajz volt, amit örököltem. A vásárolt első festményem pedig a Ballada. Elbűvölt, hogy egyáltalán hozzá tudtam jutni egy jó méretű, jó minőségű Munkácsy-festményhez.

– Akkor döntöttem el, hogy vásárolok még, lassacskán belejöttem. Majd rájöttem, hogy ennél több is van a piacon, az aukciós házak az 1990-es években sok Munkácsy-festményt árvereztek el. Mindet megvettem, amelyikre csak volt lehetőségem, de azért rajtam kívül volt még egy-két Munkácsy-kedvelő gyűjtő, nem én voltam az egyetlen a piacon. Megismerkedtem velük, és megbeszéltük, ki, mit fog venni.

– Hogyan lehet ma Munkácsy Mihály festményeihez hozzájutni?

– Elsősorban aukciós házakon keresztül. Munkácsynak rengeteg műve itt, Amerikában kötött ki még élete alatt, közvetlenül a műhelyéből vándoroltak ide a képek. Véleményem szerint műveinek talán több mint fele Amerikában landolt, ezek lassacskán kezdtek megjelenni az aukciós házaknál.

– Másodjára nyílt kiállítás Szolnokon Munkácsy-képekből. Hogyan ítéli meg a szolnoki kiállítások sikerét?

– Hihetetlen, hogy 2007-ben negyvenkétezren tekintették meg a kiállítást egy hetvenötezer lakosú városban. Igaz, hogy már elértünk hasonló rekordot, de nagyobb városokban. Pécsett kíváncsi volt a tárlatra negyvenötezer érdeklődő, de Pécs kétszer olyan nagy, mint Szolnok. Mindez azt bizonyítja, vidéken is van igény a jó és minőségi kiállításra. Tulajdonképp minden városban rekordot döntött a kiállítás-sorozat...

– Pedig volt egy-két olyan város, ahol kezdetben a múzeumigazgatók aggódtak, hiszen nem volt tapasztalatuk ezen a téren. A képeknek még most is van mondanivalójuk, ilyen minőségű kiállításokat ritkán rendeznek vidéken. Ezek hozama hihetetlen, ugyanis hitet adott a múzeumvezetőknek, hogy érdemes jó kiállítást rendezni, és lehet kiállítást anyagilag gazdaságosan is szervezni. A galériákat renoválták, beindították, így maradt egy első osztályú kiállítótermük, ahová ezek után lehet más kiállításokat behozni.

– Eközben rászoktatták az embereket a magas kultúrára, ugyanis ha egyszer már volt egy sikeres kiállítás, megmarad az igény, és az igényt ki kell elégíteni.

– Milyen benyomása van a városról?

– Többször jártam Szolnokon, egy jó barátom is ott él. Amikor először találkoztam vele, ő fél óra alatt megoldott egy olyan kérdést, melyet éveken keresztül mások nem tudtak. Amikor ő az asztalra csapott, és megoldotta, megmutatta, hogy így is lehet.

– A jelenlegi polgármesterrel, Szalay Ferenccel jó baráti kapcsolatban vagyunk, ő is nagy pártolója Munkácsynak. Teljesen véletlenül egy születésnapon ültünk egy asztalnál, amikor kérdezte tőlem, mikor volt utoljára Munkácsy kiállítás Szolnokon. Nem emlékeztem pontosan. Azt mondtam, hogy akkor csináljuk!

– Én nem vagyok a kultúramenedzsmentben járatos ember, üzletember vagyok, szeretem, ha flottul és gyorsan mennek a dolgok. A szolnoki kiállítás szervezése is így történt. Nagyon remélem, hogy össze fogjuk hozni a negyvenezer látogatót.

– Mik a későbbi tervek a festményekkel?

– Úgy néz ki, van igény a kiállításra. Jelentkezett több város, olyan nagy az érdeklődés, hogy ki sem tudjuk elégíteni. Van egy tervem; szeretném elérni, hogy visszaállítsuk Munkácsyt a megillető helyére a művészettörténelemben nem csak Magyarországon, de külföldön is. Ehhez külföldön kell bemutatni a Munkácsy kiállításokat. Tervben van Párizs és New York. Konkrét elképzelésünk van Párizzsal, de tettünk már lépéseket egy New York-i kiállítással kapcsolatban is.

– Továbbá el tudom képzelni, hogy jó lenne Németországban is egy kiállítást szervezni, esetleg Angliában. Ezekre lenne igény, főleg a hihetetlen szentpétervári siker után. Az Ermitázsban egymillióan mentek el a Munkácsy-kiállításra. Szerintem ez a siker segít nekünk tárgyalni a New York-i Metropolitan Múzeummal is. A kínai látogatóknak olyannyira bejött a tárlat, hogy megkerestek egy újabb kiállítás megszervezésével!

– Volt már Pekingben és Sanghajban, most ismét kérik. A Magyar Nemzeti Galéria volt főigazgatója egyszer azt mondta nekem, hogy minden jó gyűjtemény egy múzeumban köt ki előbb-utóbb. Ha igaza van, egyszer ez is ott fog. Nem áll tőlem távol egy Munkácsy-múzeum koncepciója.

– Honnan jött ez a kulturális küldetés?

– Belejöttem. Egyáltalán nem ebben születtem, nem ebben nőttem fel. Könyvekkel és képekkel voltam körülvéve, majd ez idővel misszióvá vált, amikor rájöttem, ki volt Munkácsy, hol helyezték el őt a művészettörténetben, és hol lenne a megillető helye. Akkor határoztam el, hogy megpróbáljuk visszaállítani oda. Sztárművész volt a maga idejében, valóban nem csak híres, de első „celebek” közé tartozott.

– Tudom, hogy változnak az ízlések, több mint százhetvenöt éve született, de a látogatottság azt mutatja, még mindig van vonzereje. Munkácsy művészetének az a pikantériája, hogy állandóan jelennek meg új képek. Ezt nem tudjuk elmondani a többi nagy magyar művészről, mert nekik nagyjából egész az életművük. Munkácsynak viszont legalább három-négyszáz képe még ismeretlen.

– Amikor valamelyik felbukkan, ismét feldobja az érdeklődést. Rejtélyesség, misztérium van körülötte...

– Van olyan Munkácsy-festmény, melyet nagyon szeretne megszerezni?

– Tervben van még két kép megvásárlása, az egyik itt van Amerikában, a másik Magyarországon.

– Mi az az életében, ami leginkább jó érzéssel tölti el azok közül, amiket már eddig elért?

– A családom. Nálunk mindig mindenki családcentrikus volt, ezt örököltem, a génjeinkben vannak.

– Mi az, ami iránt igazán elhivatottságot érez?

– Az utóbbi időkben aggódom szűkebb hazám, Kárpátalja iránt. A hírek, amiket a rokonságtól kapok, eléggé kellemetlenek. Gyakran járok ott, a szüleim több mint huszonöt évvel ezelőtt egy jótékonysági alapítványt hoztak létre, mely még most s működik, úgyhogy benne vagyunk ott a vérkeringésben.

– Sajnálattal kell konstatálnom, hogy a kilencvenes évek elejétől kiéleződtek a problémák, és csak rosszabbodott a helyzet. Mikor az ember azt gondolta, ennél rosszabb már nem lehet, ott még mindig lehet... Kilátástalan a helyzet, ezen szeretnék valamilyen formában változtatni, mert ez a nép nem érdemli meg azt a rettenetes sorsot.

– Örülök, hogy a jelenlegi kormány figyelmet fordít erre. Magyar kormány ilyen komolyan még soha nem foglalkozott a kárpátaljai magyarok sorsával. Nagyon remélem, hogy a március végi ukrajnai választásokon olyan embert fognak választani, aki másképp fogja kezelni ezeket a kérdéseket.

– Honnan ez a hihetetlen belső erő? Mi motiválja a hétköznapokban?

– Van egy belső motorom, ami egyelőre még jól mozog. Szerintem ez már inkább habitusi kérdés, „rápörgök” dolgokra. Jól érzem magam, ha valamit elintézek, de rosszabbul, ha valamit nem. Hosszú listákat készítek magamnak, hogy mi mindennel kell foglalkoznom. Örülök, amikor ki tudok húzni belőle, mert elintéztem. A motorom tehát még működik. És amíg ez így marad, addig mozgásban maradok...

Mindig mozgásban

– Most elég hektikusak a hétköznapjaim, sokat voltam Európában, ilyenkor összejönnek a dolgok – mesélt mindennapjairól Pákh Imre.

– Hiába gondolja az ember, hogy a mai világban már egy telefonnal mindent el lehet intézni – okvetlenül kell a személyes kontakt. Amióta visszajöttem, elfoglalt voltam. Most elutazunk a feleségemmel öt napra, ránk fér egy kis pihenés. Utána megint repülőre ülök, és irány Európa. Állandóan mozgásban vagyok...