Óriás ördögrájával találkozott a szolnoki búvárfotós

– Még hogy a tengerekben, óceánokban élő állatok nem intelligensek? Hatalmas tévedés! – állítja a szolnoki Selmeczi Dániel búvárfotós. A fiatalember neve egybeforrt a környezetvédelemmel, a cápák megmentéséért folytatott küzdelemmel.

Díjnyertes fotói, filmjei mind-mind az óceán szépségeit mutatják meg, és annak megőrzésére hívják fel a figyelmet. Dani nemrégiben a Pápua-sziget indonéz részében járt búvárkodni. E távoli hely a világ legszebb korallzátonyos merülőhelyének számít. Nem ez volt az első látogatása itt a fotósnak, de hogy a legemlékezetesebb marad, az biztos…

– Az egyik merüléskor egy manta, azaz egy óriás ördögrája úszott elém. Nem törtem magam, hogy odamenjek hozzá, a rája maga dönti el, hogy a közelembe akar-e kerülni vagy sem.

– Ha nem, esélyem sem lenne utolérni őt. Bár ezt az állatot ördögrájának nevezik, semmiféle olyan fegyvere nincsen, amivel meg tudna egy embert sebesíteni. Az egyik legbékésebb víz alatti jószág – magyarázza Dani. Hozzáteszi, bár a rája védett állat, mégis vadásszák, hogy levest főzzenek belőle.

– Figyeltem a ráját, merre úszik. Pont felém tartott. Készítettem a gépemet, hogy kattintok pár képet, amikor megláttam, hogy a manta hátába egy jó adag horgász damil akadt bele, sőt, már a húsába is mélyen belevágódott. Szörnyű látvány volt…

– Emeltem a gépemet, hogy lefotózom ezt, hiszen tudtam, hogy ezek a képek sikerrel szerepelhetnek a fotópályázatokon, környezetvédelem kategóriában. Egy kép után azonban bevillant, hogy te jó ég, mit csinálok?

– Hiszen akár segíthetnék is ezen az állaton, le is vághatnám a damilokat! Újra a manta fölé úsztam, de nem könnyű az iramot tartani egy négyméteres fesztávolságú, „repülésre” tervezett élőlénnyel.

Dani mégis megpróbálkozott a szinte lehetetlennel: egy késsel a kezében közeledett az állathoz, aminek az ösztönei szerint menekülnie kellett volna tőle.

– Összefogtam a hátára gabalyodott zsinórt, és levágtam belőle egy darabot. Ebben a pillanatban a manta lassított, ekkor gyorsan levágtam egy újabb adag damilt róla. A rája ekkor szinte megállt. Aztán kihúztam a húsából a zsinórt. Biztosan nagyon fájhatott neki, de tűrte, hogy segítsek rajta…

– Amikor végeztem, egészen közel úsztam a rájához. Óvatosan megsimítottam a fejét és láttam, hogy rám néz. Amikor eltávolodtam tőle, a manta megfordult és lassan, méltóságteljesen megköszönte a segítséget.

– Éreztem, ahogy az adrenalin és az eufória elöntötte a testemet ettől a különleges találkozástól… és csöppet sem érdekelt, hogy nem készítettem el a „csodafotókat” róla.

– Később, amikor már a gerinc fölött a sekély zátony felé tartottam visszafelé, újra megpillantottam „őt”. Nem félt, nem tért ki, csak lassan mozgatva a szárnyait úszott felém. Lassan felemeltem a gépemet és exponáltam párat, ahogy elhaladt mellettem. Életem egyik legemlékezetesebb fotóját készítettem ott, akkor.

Semmit nem tudunk a tenger élővilágáról! – mondja a szakember

– A tengeri állatok – és lám, az ördögrája különösképpen – érző, intelligens állatok. És nem túlzás azt mondani, hogy nem tudunk róluk semmit. Amit tudunk, az, hogy milyen ízük van a levesben, a tányérunkon – azaz a legbutább ismereteink vannak róluk.

– Amikor egy állat megmentése után nem elmenekül a mélybe, hanem ott marad az emberrel és „megköszöni” a segítségét, ékes bizonyítéka annak, mennyire értelmes jószágok – magyarázza Selmeczi Dániel, aki húsz éve küzd azért, hogy ráébredjenek az emberek arra, milyen értékes és gyönyörű a körülöttünk lévő világ.

Képek Selmeczi Dániel búvárfotós gyűjteményéből: