Lehet, hogy Péter az egyedüli „főállású” verszarándok?

Járja a falvakat és versel. Már nem szekéren ül azonban és nem is lóháton vándorol, mint tette ezt számos „szakmabelije” évszázadokkal ezelőtt. A modern verszarándok gyalog, busszal, vonattal, stoppal közlekedik.

– Versvándorlás? Azt jelenti, hogy életvitelszerűen járom a Kárpát-medencét – magyarázza az egyébként kunszentmiklósi Tóth Péter Lóránt, akivel a Tiszazugban futottam össze, zarándoklata közben. A kunszentmártoni Dezső Dórával barangolta be a vidéket, és bűvölte el az ott élőket csodálatos magyar költeményekkel.

– Utamat sokan segítik így vagy úgy. Ki szeretetvendégséggel, ki szervezéssel, más utazással. Volt, hogy a falu tanyagondnoki kocsija vitt el az előadás helyszínére. Én pedig „cserébe” verselek, felolvasok, beszélgetek. Majd ha az előadás végén összeülünk, nagyokat hallgatok. Néha megkérdezik, miért, hiszen a színpadon olyan sokat beszéltem..

– Én a színpadon mondom el, amit akarok. Utána már szeretem inkább hallgatni az embereket. Egészen hihetetlen, bensőséges dolgokat tudok meg tőlük, csodálatos emberi történeteket hallok. Megosztják, mikor nősül a gyerek, mi lesz a menü, ki a beteg... A „vándornak” úgy tűnik, ez is a feladata: meghallgatni másokat.

Egy-egy előadáson keresztül esetenként szerelmi tanácsokat is ad Péter. József Attila-előadásába szerelmi szálat épített be, egy valós történetet oszt meg a hallgatósággal. A fiatalok mindig szívesen hallgatnak ilyet. Volt, hogy egy újbóli találkozásnál egy fiú odament hozzá és elmesélte, kipróbálta a verszarándok módszerét: ő is egy verset adott szerelmének... azóta is együtt vannak.

Kérdésünkre, hogy a verseknek van-e még létjogosultságuk, Péter azt válaszolja, a művészet örök.

– A legfontosabb a tálalás! Sokszor kétszáz, háromszáz diák előtt verselek, akik néma csöndben hallgatják azt, amit mondok. Pontosabban azt, amit a költő mondott. Egészen világosan és érthetően. Azt szoktam mondani, az egyszerű szónál nincsen nagyobb erő. Sok a máz a világban.

– Az emberi lélek azonban nem változott olyan gyorsan és olyan mértékben, mint a körülöttünk lévő környezet. A művészettel, a versekkel még mindig el lehet érni az emberekhez. Főállásban ezt nem sokan teszik.

– Mert bár többen foglalkoznak pódiumműsorokkal és előadásokkal, de olyan emberrel még nem találkoztam, aki életvitelszerűen élt volna ebből. Lehet, hogy én lennék az egyedüli „főállású” verszarándok?

Vajon az egész élete irigylésre méltó?

Nem könnyű a verszarándoklásból megélni, Tóth Péter Lóránt mégsem panaszkodik.

– A pályázatok sokat segíthetnek. Aztán ott van a tiszteletdíj és az útiköltség. Persze, úgy ugrottam bele ebbe az egészbe, hogy minden bizonytalan volt. Arra gondoltam, ha elmegyek ide-oda, majd kiteszek egy adománydobozt. Az összegyűlt pénzből meg eléldegélek én... Ha meg mégsem, akkor visszamegyek tanítani – mondja az egyébként történelem–testnevelés szakos pedagógus.

– Fél évet adtam magamnak, ez már letelt... Úgy tűnik tehát, működik a dolog. Néha azt mondják az emberek, szívesen cserélnének velem, a szabad életemet irigyelve. De sokan elfeledik, az utazáson kívül más szegmense is van ennek az életformának, ami nem annyira fényes. Ha már irigyelnek, akkor irigyeljék az egész életemet!

A témában véleményt is írtunk, melyet ide kattintva olvashat el.