Egykori cukorgyári dolgozók emlékeztek együtt a hétvégén

– Nagyon érzékenyen érintett a bezárás, mint mindnyájunkat annak idején. Ez egy nagyon jól összeszokott csapat volt, és nem csak a munkánk elvesztése okozott gondot, hanem egyáltalán az, hogy megszűnt ez a jó kis kollektíva. És, hogy hogyan rendezzük át az életünket… – így emlékezett vissza a cukorgyár bezárására Megyeriné Kánya Edit, aki 1992 óta, vagyis tizennyolc éven keresztül dolgozott az üzemben fővegyészként.

– Hozzám tartozott a laboratórium irányítása, valamint a környezetvédelmi feladatok és a minőségbiztosítás egy része. A bezárás idején százöt fő volt az állandó létszámunk, ez volt a legalacsonyabb.

– Amikor odakerültem, még ezer fölött volt az állandó létszám. Sőt, répafeldolgozási időszakban ideiglenes dolgozókat vettünk fel, akkor szinte megduplázódott a munkások száma – mesélte, miközben folyamatosan segített az étterembe érkezőknek, hiszen ő volt az ötödik éve megrendezett nosztalgiatalálkozó főszervezője is.

Az asztaloknál szemmel láthatóan jókedvűen beszélgettek egymással a más-más beosztású egykori munkavállalók. Már nem számít, ki volt a vezető beosztású, és ki a takarító…

Az emlékek megszépítenek mindent. Mert már csak ez maradt. Az 1914-ben induló gyárat 2007-ben zárták be, melyre az Európai Unió cukorrendtartás reformja adott lehetőséget a külföldi tulajdonosoknak.

A korábban naponta hatezer tonna répát feldolgozó gyárat 2008-ban kezdték bontani. A munkálatok több mint három éven keresztül tartottak.

– Kicsit úgy voltam ezzel, mint egy kisgyerek. Amit huszonnégy évig építettem – mint egy kártyavárat –, azt legalább én rombolhassam le. Csak így tudtam feldolgozni igazából, egyébként sokkal jobban fájt volna – ezt már Túri Ferenc mesélte, aki 1983-ban került a gyárhoz gépészmérnökként, művezetőként.

A bezáráskor karbantartó és technológiai vezető mérnökként dolgozott, ő vezette a bontást. Mint mondta, a cukorgyárban nagyon jó csapat kovácsolódott össze, munkán kívül is összejártak a dolgozók.

– Minden évben, a cukorkampány lezárásakor nagy bulit rendezett a műszak, jó barátságban voltunk. A kampány a cukorrépa megérésével, szeptemberben kezdődött, és a mennyiségtől függően, januárig tartott.

– Ezalatt dolgoztuk fel a cukorrépát, és termeltünk cukrot. Az év maradék részében, februártól szeptemberig karbantartási időszak volt, akkor rendbe kellett tenni a gyárat a következő kampányra – emlékezett vissza.

– Amikor bezárták, én már nyugállományban voltam, de voltak olyan emberek, akik belebetegedtek, és sajnos olyan is, aki bele is halt ebbe a betegségbe – mondta az egykori műszaki igazgató, Viszló Gyula.

– Mindenkit nagyon megviselt a bezárás, hiszen egy szerethető hely volt, teljesen más felfogás uralkodott még akkor az iparban, mert nem csak gyárépítés kezdődött, de az ott dolgozók miatt óvodát és iskolát is nyitottak, vagyis a gyár családban gondolkodott.

– Még egy nagyváros tekintetében, mint Szolnok is meghatározó volt a cukorgyár – vélekedett. Hozzátette, bár a bezárás nagyon sok okra vezethető vissza, hiszen akkor már a cukor nádcukorból történő előállítása is lényegesen olcsóbb volt a cukorrépából készültnél.

A cukorrépa felvásárlási ára közben nagyon alacsony lett, így nem nagyon érte meg termelni sem…

– Bár mérnökként éreztem, hogy ebből baj lesz, leginkább azt nem tartottam jónak, hogy nem gondolkodtak el azon, hogy lehetne a bezárást másképp intézni, hogy a gyár valamilyen formában tovább működhessen. Ennek az is oka volt, hogy nem magyar kézben volt a cukorgyár.

Az üzemet tehát végleg lakat alá helyezték, a milliárdokat érő berendezéseket pedig főleg ukránok vették meg. A Szolnoki Cukorgyár mára már csak nosztalgia, emlékét az ilyen, évente megrendezett találkozókon igyekeznek megtartani az egykori dolgozók.