Aki vért ad, életet ad, de ez vajon túl nagy áldozattal jár?

Igen, valóban joggal lehet elégedett, aki vérét adva segít a rászoruló betegeken. Hiszen hiába az orvostudomány ezernyi csodája, az emberi vér ma is pótolhatatlan.

Mégis évről évre nehezebb megszervezni a véradó akciókat, és egyre gyakrabban hangzik fel a véradó szolgálat munkatársainak segélykiáltása: fogytán a készlet, várják az önkénteseket. Amíg a gyárakban, üzemekben hónapról hónapra rendszeresen beiktatták a véradó napokat, nemigen volt ilyen probléma.

Manapság azonban a munkáltatók – tisztelet a kevés kivételnek – nem nézik jó szemmel, ha akár csak néhány órára is kiesnek a munkások a termelésből. Persze szerintük is tiszteletre méltó a cél, mégis inkább szabadidejében adja vérét az önkéntes, ha már annyira akarja. Azt a kevés szabadidőt viszont egyre kevesebben áldozzák fel ilyesmire.

Egészen addig úgy gondoljuk, hogy nincs időnk, kedvünk, energiánk végigcsinálni a véradás egyébként nem túl hosszú tortúráját, míg szeretteink közül valaki ott nem fekszik a kórházi ágyon. Kiszolgáltatva, vérkészítményre várva.

Csak akkor jut eszünkbe, hogy talán mi magunk is segíthetünk. Akkor megértjük, hogy valóban életet ad, aki vért ad, s hirtelen már nem is tűnik túl nagy áldozatnak erre fordítani a szabadidőnket. S attól fogva mi is megtesszük azt, amit többen is megtehetnének.