2018.10.22. 15:20
Utolsó forradalmunk akkor ér véget, ha képesek leszünk szembenézni vele
Mi, magyarok többnyire felhők közé emelkedő, és onnan hatalmasat zuhanó nép vagyunk. Egyikkel a világot, a másikkal önmagunkat szoktuk meglepni. Gyakran oszt ránk hősies, de kilátástalan szerepeket a történelem.
Így voltunk Rákóczival, ’48-cal, hogy csak múltunk nagyobb csillagóráit nézzük. De nem jártunk jobban ’56-tal sem. Talán az volt a tévedésünk, hogy egyszer valami olyat sikerül cselekednünk, amitől megindul nyomunkban az áradat, és sikerre visz bennünket.
Máshogy történt.
Emlékeim szerint ’56-ban Karcagon állandóan azt figyelték a rádióban, mozdul-e Európa az érdekünkben. Mikor jönnek a várt amerikai csapatok, hogy együtt vegyünk erőt az elnyomáson. Nem tudtuk, hogy már vásárt kötöttek a bőrünkre. Szuez fontosabb volt Budapestnél, s a Lajtától nyugatra minden értünk mozduló szándékot tétlenségre ítéltek.
Az álomnál rosszabb az ébredés, a hitnél a beletörődő fásultság. ’56 után ennél is tragikusabb volt a reményeinket eltipró hatalom fokozatos elfogadása. A túlélésre, majd az együttműködésre való berendezkedés nagyobb pusztítást végzett a lelkekben, mint a forradalom előtti brutális diktatúra. Ennek is köszönhetjük, hogy hiába ápolhatjuk már ’56 emlékét, mégis méltatlanul megkopott a fénye.
A kibeszéletlen bűnökkel való együttélés, a mindmáig hiányzó, legalább szimbolikus elszámolás és jóvátétel hiánya rozsdaként fedi azoknak a csodálatos napoknak a ragyogását. Utolsó forradalmunkat csak akkor fejezzük majd be valóban, ha ezzel a mulasztásunkkal is képesek leszünk egyszer szembenézni.
