Szalóki István munkásságát Ezüst Pelikán díjjal ismerték el

Amint a házigazda a dolgozószobájában kérésemre elém teszi a díjjal járó oklevelet, feltűnnek az asztalon sokasodó könyvek. Zömében a jelen kor társadalmi kérdéseiről szóló munkák sorakoznak előttem, tanúságuk szerint közéletünk kérdései is erősen foglalkoztatják Szalóki Istvánt.

„Szolnok város fejlesztése, gazdasági, kulturális értékeinek gyarapítása érdekében végzett kiemelkedő tevékenységekért” áll a díszes kivitelű okmányon, ami már el is indítja beszélgetésünket.

– A díjat, bár én kaptam, az érdem sok mást is megillet… Én remélem, hogy nem csak az olajiparban eltöltött időszakra vonatkozik az elismerés – válaszol arra a kérdésre, hogy a gazdasági érdemeire vonatkozó kitétel a megyeszékhely magas beosztású gazdasági szakemberének szól-e?

– Mindig megvolt bennem az a törekvés, hogy a fizetésemért végzett munka mellett egyébbel is foglalkozzam, szolgáljam a közösséget, a közjót. Erre családi indíttatásom is volt, apám, nagyapám, az öt fivérem, nagybátyám is így tettek a munkahelyükön és a magánéletben is.

– Például az 1970-es években – mint olajipari szakember – kezdeményeztem közcélra fokozottan hasznosítani az alföldi termálvízkincset a meddő szénhidrogén-kutató fúrások felhasználásával. Számba vettük a kutakat, lehetőségeket, de sajnos nem értük el vele az általam remélt eredményt.

– A legtöbb kút távol esett a reménybeli felhasználóktól. Sikerült fenntartani az NKFV/MOL Galériát, ami főleg a „vidéki” képzőművészeknek biztosított kiállítási lehetőséget. Ezt sajnos a MOL-tól történt eltávolításom után röviddel megszüntették.

Szalóki István szélesebb körű földtani munkásságával az olajipar kényszerű elhagyása után a sajtóban is találkozhattunk, amikor többek között az Alföld közepe folyamatos süllyedésének lehetséges következményeire hívta fel a figyelmet.

– Valójában építészmérnök szerettem volna lenni, de „származási okok” miatt nem vettek fel az egyetemre. Előbb segédmunkás lettem, majd onnan geofizikus mérnöki szakra irányítottak.

– Bár az olajipar területén dolgoztam nyugdíjazásomig, mindig megmaradt az érdeklődésem az építészet és az embereket közvetlenebbül érintő műszaki problémák iránt is. Ugyanakkor kezdettől elkötelezve éreztem magam a kultúra szolgálata mellett – mondja.

Még MOL-vezetőként kezdeményezte és anyagilag támogatta a Szigligeti-szobor felállítását, majd a Szolnoki Művésztelepért Alapítvány létrehozásával, az alaptőke felének biztosításával, a kultúra, az oktatás, az egészségügy támogatásával, Szolnok sportéletének anyagi terhei részbeni átvállalásával lehetne folytatni a listát.

– Különösen kedves számomra a múzeumban található, a város és a megye nagyjainak emléket állító Szolnoki Panteon, melyet dr. Horváth László igazgató egyetértésével sikerült a kezdeményezésemre létrehozni.

– A domborművel ellátott első emléktáblát a feleségemmel adományoztuk – emlékezik vissza a kezdetekre. – Minden érdekelt, legyen ez képzőművészet, köztéri alkotások létrehozásának támogatása, vagy akár zenei programok segítése.

A kitüntetett elmondása szerint ezen a téren a Szolnokért Egyesület élén töltött tíz év volt talán az élete legtermékenyebb korszaka.

– Néhány lelkes tag segítette az elképzeléseim megvalósítását. Közülük kiemelem dr. Irás Mátyás, Jaczkó György, Pálhidy Csaba, Pápay János és a pénzügyeket rendben tartó Szűcs Ferenc nevét.

– Szerveztük a Tisza-parti Esték rendezvénysorozatot, emléktáblákat, domborműveket helyeztünk el, vagy újítottunk fel olyan személyiségek tiszteletére, mint a dr. Laky Kálmán, dr. Pávai-Vajna Ferenc, Chiovini Ferenc, Damjanich János, Dancsi József, Boros Ottó, Hasznos István, Kanizsa Tibor, Wass Albert, Liszt Ferenc.

De emléket állítottak az 1956-os forradalomnak, illetve Trianonnak is az egykori Országzászló újbóli felállításával. Az utóbbiban a város polgármestere, Szalay Ferenc mellett nagy szerepe volt a Baukomplex Kft. vezetőjének, Bajzáth Bélának és Kövér Istvánnak, a szolnoki származású építészmérnöknek is.

Köszönet jár a támogatóknak, akik neve az emléktáblákon olvasható. Közlése szerint 8–9 év múltán az egyesület egyre inkább egyszemélyes intézménnyé kezdett válni, azonban a vezetését nem vállalta át senki.

A további munkát – dr. Vincze Gyula hathatós közreműködése révén – a Keresztény Kulturális Egylettel való egyesüléssel igyekeztek biztosítani. Személy szerint ő pedig alapítványok kuratóriumában, felügyelő bizottságokban, a Rotary Clubban is szerepet vállalt, többek között, mint a kultúrát anyagilag támogatók elismerését szolgáló Rotary Mecénás-Díj kuratóriumának elnöke.

Munkásságának formailag rövid, tartalmilag bár nem teljes, de bőséges számbavétele után természetesen feltettük azokat a szokásos kérdéseket is, miképpen fogadta Szalóki István az elismerést, és mivel nem egy életmű összegzéséről van szó, milyen várakozással, tervekkel készül a jövőre.

– Mint ahogy bizonyára mindenkit, úgy engem is meglep egy ilyen díj. Az olajipari munkásságomért korábban kapott állami díjnál, a Magyar Arany Érdemkeresztnél közvetlenebbül érintett ez a megtisztelő helyi elismerés. – mondja.

– Ami a jövőt illeti, bizonyára a jövőben is akad tennivaló. Vannak még elképzeléseim. Például évekkel ezelőtt felvetettem, hogy a városházán érdemes lenne létrehozni Szolnok egykori polgármestereinek, tanácselnökeinek arcképcsarnokát az utókor számára. Kedvezően fogadták az elgondolást, bár húzódik az ügy.

– Van, ami már megvalósulóban van, mint a vár emlékhelye. Eredetileg egy stílszerű kapuval javasoltam jelezni a vár egykori bejáratát, azonban a mostani „hivatalos” elgondolások egy sokkal nagyobb terv megvalósításáról szólnak.

– De el tudnám képzelni egy szép tér, és alatta mélygarázs/parkoló kialakítását is az Árkád mögötti keszekusza parkoló helyén, hiszen értékes polgárházakat bontottak le annak idején itt – zárta beszélgetésünket dr. Szalóki István.

Törökszentmiklóson született

Szalóki István nagyszülei révén erdélyi és felvidéki származású. Ő maga már Törökszentmiklóson született, Jászberényben nevelkedett. Az ötvenes-hatvanas években nehéz körülmények közt élt a nagy család.

Nagyszülei az erdélyi szülőföld elhagyása után 1938-ig Tiszaföldváron, majd Szolnokon tanítottak. Az ötvenes években a nyugdíjukat megvonták, szolnoki házukat is el kellett hagyniuk. Ő 1956-ban Bonyhádon nemzetőr volt.

Származása miatt csak kerülővel, segédmunkási állását követően mehetett egyetemre. Nyugdíjazásáig geológus mérnökként különböző beosztásokban, végül a MOL vezérigazgató-helyetteseként dolgozott.