2018.09.13. 18:35
Olyan kemény a magyar történelem, hogy abból még a kísértetek is elmenekültek?
Évekkel ezelőtt a szolnoki Varga Katalin Gimnáziumból diákcsoport utazott Angliába. Az általuk felkeresett helyi tanintézet ősrégi normann várkastélyban lakott, így az igazgató, hogy el ne tévedjenek az épületben, rövid ismertetővel fogadta őket.
Addig nem volt gond, amíg a folyosók, ajtók és egyéb útvesztők kerültek sorra. A végén jött a csattanó:
„Kedves vendégeink! Ha találkoznak egy szótlan, ódivatúan öltözött, mélabús hölggyel, nem kell rá ügyet vetni. Csupán a férjét várja haza, teljesen ártalmatlan egyébként.”– mondta.
„Mikor, és hova utazott az illető?” – hangzott a szokványosnak tűnő kérdés.
A választól egyből felélénkültek, mert kiderült, hogy a házigazda nyolcszáz éve, az utolsó keresztes hadjárat idején intett búcsút türelmes asszonyának. Tudomásom szerint végül elmaradt a hölggyel való nem mindennapi találkozás.
Azt nem tudom, hogy a diákoknak támadt-e emiatt hiányérzete, de én máig küszködök vele. Régóta járom, kutatom a megye kastélyait, kúriáit, de egy szál fejetlen barát, befalazott hűtlen asszony, leszúrt csábító imbolygó képe sem akadt az utamba.
Nem beszélve a szokásos kincset őrző kutyáról, vagy zsugori emberről, akivel talán még meg is alkudhatnánk egymással.
Mi lehet az oka, nem tudom.
Talán a történelmünk volt olyan kemény, hogy abból még a kísértetek is elmenekültek? Esetleg kevésbé vagyunk fogékonyabbak a mesékre másoknál?
Pedig lehet, hogy néha jobb lenne múltbeli árnyakon borzongani, mint szembenézni földrészünk jelenének többnyire minden költői vonást nélkülöző zord valóságával.
