Ámulatba ejtő, mi mindennel van tele a földvári gyűjtő háza

– Mindent! Majdnem. – válaszolja tömören Kondor Lajos, amikor arról kérdezem, mi mindent gyűjt.

Persze, később pontosít: háza főleg néprajzi jellegű tárgyakkal van tele, meg fegyverekkel. Otthona valóban zsúfolásig mindenféle késekkel, szuronyokkal, puskákkal, de ott lógnak a falon a sziták, a krumplinyomók, a mángorlók.

És persze akadnak olyan eszközök is, melyekről a cikk írójának fogalma sincsen, micsoda.

– Amikor látogatót fogadok, – akárcsak maga – mások is megállnak egy-egy holmi előtt, és rácsodálkoznak, forgatják, próbálván kitalálni, mi is az – árulja el Lajos, akinek a gyűjtőszenvedélye valamikor gyermekkorában kezdődött, de „istenigazából” húsz éve csúcsosodott ki.

– Közvetlenül a háború után sokkal könnyebb volt beszerezni a szuronyokat, puskákat, kardokat. Megesett, hogy szó szerint ott hevert a lábam előtt. Később már eljártam ócskapiacokra, meg ismerősök padlásaira.

– Kaptam, vettem, cseréltem. Ma már annyi mindenem van, hogy egyszerűen nem tudom hová tenni az új darabokat. Pedig a múltkor láttam egy olyan gyönyörű bútort...! Mindene megvan, kiváló állapotban… – majd lelkesen elmeséli Lajos, hogy a szekrényt állítólag hajón hozták Bécsből, úgy került Tiszaföldvárra.

„Jaj, de gyönyörű...! Fáj is rá a fogam! De hová tenném? Építeni kellene még egy szobát a házhoz”

– néz körül a csordultig telt lakásában.

Ha számszerűsíteni akarnánk Lajos gyűjteményét, próbálkozásunk kudarcba fulladna, ugyanis maga a tulajdonos sem tudja, hány darab régiség hever, lóg, fekszik, csüng otthonában.

– Tőrökből, szuronyokból, késekből biztosan több mint száz darab van. Kardból tizenakárhány. Legtöbbje eredeti, csak néhány utángyártott akad. Arra figyelek, hogy lehetőleg ne másolatot vegyek, persze, Napóleon kardjának eredetijét soha nem tudtam volna beszerezni.

– Néha megpróbálják átvágni a vevőt, de nekem van ám szemem ahhoz, hogy kiszúrjam, melyik a kamu régiség!

– Na, nem mindig... Leginkább a pénzérméket szokták hamisítani. Ezért viszek magammal mágnest a vásárláskor. Ezüstöt ugyanis nem fog a mágnes – magyarázza a férfi, aki az összes többi praktikát elővigyázatosságból nem árulja el nekünk.

– Főleg az érméket szoktam nézegetni. Előveszem őket, kényelembe helyezem magam, nagyítóval megvizsgálom őket, majd rendszeresen megállapítom, milyen szép munka...

Lajos a fegyvereket is előszedi néha, de a hatalmas ládák cipelése többemberes feladat.

– Így azokat általában társaságban nézegetem. Egyetlen bánatom van: a gyerekeimet ez az egész – mutat körbe Lajos – nem nagyon érdekli.

– Hogy mi lesz így a gyűjteménnyel? Egyelőre nem tudom... De ahogy magamat ismerem, biztosan teszek még hozzá életem végéig egy-két csuda dolgot!

Több napig tartana, ha mindent előpakolna – nem lesz kiállítása

Kondor Lajos néprajzi- és fegyvergyűjteményének egy része vendégeskedett már a Tiszazugi Földrajzi Múzeumban is. A muzeológusok nem egyszer fordultak már a férfihoz segítségért, hogy egy-egy tárlathoz adjon kölcsön néhány tárgyat.

– Önálló tárlatot már nem akarok nyitni. Régebben lett volna hozzá kedvem, de ma már úgy érzem, se kedvem, se erőm nem lenne ehhez. Ha minden holmit előpakolnék, az több nap lenne.

– Hogy így veszik majd feledésbe életem gyűjteménye? Majdcsak nem, hiszen maguk is írnak most róla...