Ma már alig emlékeztet régi pompájára a roffi Zytás-kúria

A Zytás-kúria földszintes, szabadon körüljárható épület. A 19. század első felének mértéktartó köznemesi ízlése szerint klasszicista stílusban emelték. Középső részét négy pilléren nyugvó, részben mellvéddel ellátott, nyitott, repkénnyel befutott terasz díszíti.

Háromszög alakú homlokzatán, ahova a családi címert szokták helyezni, a zytások kivont karddal hajóban álló vitézt mutató jelképe helyett szerényen csak egy kör alakú szellőző ékeskedik.

Zöld zsalugáteres, szalagkeretes, könyöklős ablakai a délutáni nap fényében kavicsos utakkal tarkított angolkertre, szépen nyírt pázsitra tekintenek. Az egész békés látvánnyal csupán egy gond van. Mindez már a múlt. Csak a Zitás úr által mutatott régi fotón, illetve falon függő festményen tárul elénk.

Ahogy a kúriát a helyszínen keressük, először kis híján megfagy bennünk a vér. A megadott címen ugyanis romokat találunk. A fotósként segédkező újságíró kolléga végül a közelben felfedez egy gyommal benőtt ösvényt, aminek végén elénk bukkan a képekről ismert úri lak, illetve annak szomorú árnyéka.

A mindenütt terpeszkedő dudvától és a mögötte levő, magánterületet jelző kerítéstől körbejárni sem tudjuk, egy utunkba kerülő teli kuka és a kovácsoltvas rácsukat néhol még őrző ablakain lebegő rongyok pedig minden beköszönési kísérlettől eltántorítanak bennünket.

De a kísértetház lakóit nem kellett sokáig keresgélnünk. Láttunkra csőstől gyülekeztek, ezért jobbnak láttuk rövidre fogni a terepszemlét.

A látvány elszomorító volt. A valaha kellemes családi összejövetelekre kínálkozó teraszt és az ablakok egy részét hevenyészve beépítették. Eltűnt a kerek vílágítóablak is.

A foltos vakolatú házat övező néhai kertben pedig gyomok hatalmas választéka uralkodik a pázsit és a fák helyén. Az egész látvány akár a szomorú háború utáni magyar kastélysors emlékműve is lehetne.

A Zytás-kúriát nem a névadó család építette. Korábbi, mint ahogy ők megvásárolták a birtokot.

– Az épület mögötti hátsó kertben még az én gyerekkoromban is volt egy másfél méter vastag tamariszkuszfa-aggastyán, amit a hagyomány szerint még a törökök ültettek. Így vélhetően már a kúria előtt is volt itt épület – meséli Zitás úr.

Nagyapja, aki 1858-ban született Benken, s puritán emberként elsőnek hagyta el a nevükben szereplő ipszilont, 1902-ben vette tízezer koronáért a nagyjából háromhektáros kertben álló épületet.

Előtte Kunhegyesen élt, ahol felesége, a fiatalon elhunyt Simon Piroska volt földbirtokos. A birtokot az oldalági örökösök elperelték tőle, így vett Tiszaroffon új hajlékot, ahol második feleségével Kazinczy-Nagy Máriával élt.

Amikor a rendszerváltás után a leszármazottak a kúria visszavásárlásának lehetőségéről érdeklődtek, lakottan egymillió forint lett volna az ára, így inkább eltekintettek az üzlettől.

– A kert felparcellázása miatt egyébként sem lehetett volna az eredeti állapotot helyreállítani – legyintett Zitás úr. – A kúriához nem túl nagy, összesen húsz-harminc holdas birtok tartozott.

– Nagyapám a saját szükségletre szolgáló élelmiszerek mellett dohányt termelt rajta, mellette a dohánybeváltót is vezette. Egy ideig a Szapáry-család jószágigazgatója is volt.

Zitás István emlékei szerint felmenői többek között református lelkészek voltak. Idővel kettévált a család, Bertalan nevű rokona, aki hivatásos katonatiszt volt a háború alatt, színésznőt vett felségül, és egy frontszínházat vezetett.

– Apám 1945-ben Németországból tért haza, éppen a tiszaroffi kúria és némi birtok csábítására. Az igazoltatás után, 1946 elején érkeztünk a jórészt kirámolt házba és gazdaságba, ahol egy orosz parancsnokságot találtunk.

– Végül az egyre elviselhetetlenebb kuláküldözés miatt 1951-ben az államnak adta a kúriát, és az úgynevezett Veres-tanyát is. Akkor még az épületek, a tanya és a dohánypajta is kifogástalan állapotban voltak.

– Én 1939-ben születtem, ezért az első hat osztályt az ottani falusi, kezdetben református iskolában jártam. Vannak Roffról személyes emlékeim, ha nem is kellemesek.

– Miután apám lemondott a tulajdonról, a kertet felparcellázták, az épületbe és az előkertbe a téesz költözött. Az utcai fronton is telkeket alakítottak ki, s a kúriában tudtommal ma öt, a helyi önkormányzat tulajdonában álló szükséglakás található.

Dr. Zitás István jelenleg Budapesten él, ugyanitt lakik nagybátyja leánya is. Otthonát néhány, a múltat idéző, Roffról származó antik bútor ékesíti, amiknek szintén megvan a történetük.

– A világháború alatt nem fosztották ki teljesen az épületet. Egy fiatal hölgy ott maradt őrizni, így volt, amit a költözésünkkor magunkkal hozhattunk. Például senkinek sem kellett a könyvszekrény a könyvekkel – jegyzi meg.

A megmaradt berendezés között ugyanakkor meglepő látvány is fogad bennünket. Körülbelül negyven, a neves festő, Gauguin modorában festett kép sorakozik a falakon.

– Ez a kedvtelésem, az ő képeit másolom, és egy kis galériában mutatom be őket – mondja búcsúzóul a házigazda.

Nem a Szitásból alakult ki

A Szabolcs vármegyei család nemességét II. Ferdinánd 1622-ben adományozta Sopronban Zytás Péternek. A mi megyénkben I. István, majd fia, II. Pál, valamint unokája, II. István volt birtokos, aki gazdasági akadémiát végzett Debrecenben.

Utolsó tulajdonosai dr. Zitás István apja, Zytás István páncélos őrnagy és nagybátyja, Zytás Pál százados voltak. Előbbi családjával együtt németországi amerikai fogságból jött haza, testvére éveket húzott le orosz fogságban, Szibériában.

Egyik szökési kísérlete közben egészen a magyar határig jutott, onnan vitték vissza. Mindketten túlélték a háborút, Magyarországon hunytak el. Zitasok, akiknek nevét Citasznak ejtik, Berlinben, illetve Hollandia, Belgium és Németország határterületein is élnek. A család neve így nem a Szitásból alakult mai formájára.