Kicsi kápolna emlékeztet a nyomtalanul eltűnt grófi kastélyra

Szépsége mellett talán egyik utolsó emléke a környéken jókora birtokkal és kastéllyal bíró gróf Nemes-családnak, akiknek nyomtalanul elenyészett hajlékával egykor kettős fasor kötötte össze a temetkezőhelyükül is szolgáló épületet.

A kápolnát az 1830–1896 között élt gróf Nemes Vince építtette családja és cselédsége számára. 1896-ban bekövetkezett halála után ő maga is ide tért meg, de csak átmeneti időre.

A kápolnát, melyet Novák Ferenc budapesti műépítész tervezett neogótikus stílusban, 1892. szeptember 22-én szentelték fel Szent Móric vértanú tiszteletére. A vértanút ábrázoló oltárképét a korabeli híradás szerint Vastagh György, a kor divatos festőművésze készítette.

Az oltárkép mellett a kápolna történetéhez egy másik, eléggé titokzatos festmény is kötődik, róla még bővebben megemlékezünk. A grófi család mára nyomtalanul eltűnt kastélyától idáig vezető utat kettős fenyősor ölelte körül, amit mára szintén megevett az idő.

A grófi família egyik tagja, az 1830–1896 között élt Nemes Vince gróf házasság révén szerzett birtokot a környéken. A történet a 19. század közepére nyúlik vissza, amikor az Újszásszal kapcsolatban korábban már említett báró Orczy-család eladta Szalókon, Tomajpusztán és Bánhalmán elterülő földjeit a szolnok-szandai sírkápolna kapcsán már szintén ismert kapriorai báró Wodianer Mór bankárnak.

A bankár-báró egyik lánya, Gabriella 1861-ben kötött házasságot gróf Nemes Vincével, aki így jutott a tomajpusztai birtokhoz. A császári és királyi kamarási, őrnagyi, örökös főrendiházi tag és máltai lovagi címmel büszkélkedő Vince gróf, amint azt Virág Zsolt Magyar kastélylexikonjából megtudjuk, a család első környékbeli – a kor ízlése szerint valószínűleg historizáló stílusú, tizenhárom szobás kastélyát itt, Tomajpusztán építtette az 1860-as években.

A nagy méretű rezidenciát az akkori gyakorlatnak megfelelően, a birtokosok minden igényét kiszolgáló gazdasági épületek, magtárak, cselédházak, istállók, vagyis egy teljes majorság vette körül. Az épületről a lexikonban leírtakon kívül ma már szinte semmit sem tudunk.

A II. világháborúban bombatalálat érte, valami miatt kiemelt hadi célnak tekinthették a szövetségesek. Tulajdonosai távozása után ki is fosztották, de a pusztítás nem állt meg a belső nagytakarítással. 1949-re az egész épületet és a majorságot is teljesen széthordták.

Végül elnéptelenedett, s ma a grófi család emlékét már csupán egykori temetkező kápolnájuk őrzi. A kápolnában az 1960-as évek derekáig még miséztek, majd amikor a pap utoljára becsukta maga mögött az ajtaját, ez az épület is pusztulásnak indult.

Először arra járva, azt a történetet hallottam róla, hogy háborús pusztításnak köszönhető siralmas állapota, ami kinézete alapján hihetőnek is tűnt. Később tudtam meg, hogy ma múltat végképp eltörölni jelszó nőtt össze az egyéni érdekkel.

Feltörték, értékes harangjait ellopták, műtárgyait összezúzták, falára Sztálint dicsőitő feliratot mázoltak. Végül tégláit is javarészt széthordták. A grófi család ott nyugvó tagjainak földi maradványait szétszórták a velük eltemetett értékek után kutakodók.

A história folytatása, amiben egy különleges festmény is előkerül, Bollók Emil Kunhegyesen szolgáló címzetes kanonok, esperes-plébános nevéhez fűződik. Ő szolgálata idején igyekezett az elhagyott egyházi épületekből kimentett, kallódó értékeket plébániájára menteni.

A tomajpusztai romkápolnát azzal a céllal kereste fel, hogy a grófi család szerteheverő hamvainak újra megadja a végtisztességet. A földi maradványokat összegyűjtve Kunhegyesen temette újra, s közben a Szent Sebestyént és Szent Domonkost ábrázoló, jelenleg az egri érseki gyűjteményben található, meglepő épségben levő festményt a törmelék közt találta, arcra borulva.

A kanyargós utat bejárt képet a romok alól kibányászva, magával vitte a plébániájára, s sokáig ott őrizte. A művet a kápolna stílusa alapján eredetileg a 19. század végéről származó neogót alkotásnak vélték, amíg egy évekkel későbbi művészettörténészi vizsgálat megdöbbentő eredményt nem hozott magával.

Kiderült, hogy a kép európai mércével mérve is jelentős, több mint hétszáz éves, középkori alkotás, aminek alkotója feltehetően Giovanni del Biondo firenzei, késő gótikus festő volt.

A kép a gróf Nemes-család révén, vásárlás útján került Magyarországra, a tomajpusztai kápolnába, amit a firenzei örökségvédelmi hivatal hátlapon látható kiviteli viaszpecsétjei is igazolnak.

Állítólag eredeti tulajdonosa, egy ottani egyházközség azért értékesítette, mert az árán állították helyre megroggyant templomukat. Az egész festményhistória a csodák kategóriájába tartozik.

A kápolnát végül 2014–15-ben felújították, környezetét részben rendbe tették, így hirdeti ma már egyetlen hozzájuk köthető épületként a környéken a Nemes-család emlékét.

A kilencvenkilenc puszta, meg a katonaság

Virág Zsolt a birtokos családdal kapcsolatban egy érdekes vándormesét is közöl könyvében. Ezt a históriát különböző változatokban sok nagybirtokossal kapcsolatban megőrizték.

Ezek szerint a Nemes-családnak azért volt összesen csak kilencvenkilenc pusztája, mert ha száz lett volna, akkor már magánhadsereget kellett volna fenntartaniuk. A históriát néhol kilencvenkilenc szobás kastéllyal is szokták emlegetni. Bármilyen furcsa, ha nem is így, de ennek van némi valóságalapja.

A középkorban a nagybirtokosoknak létezett katonaállítási kötelezettségük, akiket a királyi sereg mellett saját zászlajuk alatt vezettek hadba. Az olasz bandiera, zászló szó alapján innen származik bandérium kifejezésünk.

Később, a 18. század állandó háborúiban, aki anyagilag tehette, a reguláris haderő részeként kiállíthatott egy ezredet a saját pénzén. Ennek ő volt a tulajdonosa, tisztjeit ő nevezte ki, s az ő nevét viselte.

A rendszer szimbolikusan egész az első világháború végéig létezett, de semmi köze nem volt olyan misztikus számokhoz, mint a 99 és a 100 közötti különbség.

A gróf Nemes-család származása

A hídvégi és oltszemi gróf Nemes-család székely eredetű família. Egyike azoknak, akik hitelt érdemlően tudják visszavezetni származásukat az okleveleink között is nagy pusztítást végző mohácsi vész előtti időre.

Ősüket, Akadást a XIII. század elején említették, első igazolt adományukat IV. Béla királytól kapták. Akadástól származik a hídvégi gróf Mikó-család, a gróf Nemes-család, illetve a köröspataki gróf Kálnoky-család. A tagjaik kiemelkedő szerepet vittek Erdélyben, s az erdélyi grófi rangot 1755-ben kapták.