Saját szolnoki hídjáról vetette magát a vízbe Obermayer Lajos

Ebben nincs új a nap alatt, hasonló világ volt már máskor is Szolnokon. Százötven éve a nagyvárossá növő jövendő megyeszékhely tömegével vonzotta magához a többnyire üres zsebbel érkező vállalkozó szellemű embereket.

Néhányuknak sikerült idővel a polgári jólét magaslatára emelkednie, mások nyom nélkül mentek ki a világból. Olyan is akadt, akinek az akkori nagy lehetőségek világában a mennyet és a poklot is sikerült megjárnia. Városunk néhány, ma is álló szép épülete egy ilyen kibicsaklott karrierről is mesél az utódoknak.

A megyeszékhelyen végigtekintve, két olyan házat is látunk, a Damjanich János Múzeumot, illetve a Varga Katalin Gimnáziumot, ami egy üstökösszerű karrier emlékeként számolja az időt a városban.

Építőjüknek, Obermayer Lajos néhai ácsmesternek az életében még egy harmadik alkotása, a Tisza egykori fahídja is meghatározó szerepet játszott, mert ott búcsúzott el az élettől. Ezt az alkotmányt gazdája halála után bő negyed évszázaddal örökre elvitte a Tisza jégzajlása.

Kétszáz éve Szolnok, a háborúk terhét kiheverve, egyre virágzóbb iparával gondoskodott lakóinak kenyeréről. Ez magával hozta a környező országrészekből, többek között a jóval szerencsésebb sorsú Felvidékről való bevándorlást.

Tény, hogy ennek is köszönhetjük Nagy Lajos írónak a múlt század harmincas éveiben a Szapáry úti nemzeti szálloda kávézójában papírra vetett epés sorait, miszerint a szolnokiakat az különbözteti meg a mexikói bevándorlóktól, hogy azokról tudni lehet, honnan jöttek.

De ennek a népmozgásnak jótékony hatása is volt az itteni életre. Sok iparos, ügyes kezű mesterember húzott az országban csizmát vagy bocskort azért, hogy itt megtelepedve gyarapítsa Szolnok javait. Többek között ácsok is érkeztek szép számmal.

Akkorra a fa ugyan elfogyott az Alföldről, de a sókereskedelemnek köszönhetően itt mégsem volt hiány belőle. A máramarosi sóbányák kincsét hatalmas szálfákból összerótt tutajokon eresztették le a sóelosztó központnak számító városba, s a fákat itt dolgozták fel, ami sok hozzáértő kezet, közöttük ácsokat is kívánt.

Jelen írásunk hőse, Obermayer Lajos is így jött Szolnokra az 1830-as években. A felvidéki mesterlegény néhány szerszámon kívül nem sok mindent hozhatott magával, mint ahogy 1879-es végleges távozásakor sem vitt magával mást testén hordott ruhájánál.

A két évszám közötti idő ellenben egy nagy természetes intelligenciával és átlagon felüli vállalkozókedvvel megáldott ember sikertörténete. Bagi Gábor történésztől, életének feldolgozójától tudni, hogy valamikor 1809 és 1811 között született a felvidéki Tarnaörsön.

A húszas évei elején érkezett a városba, s hetven körül járhatott pályafutása végén. Itt töltött bő negyven esztendejébe azután sok minden belefért.

Az új környezetben pénztőke híján kevés volt csupán a szakértelem ahhoz, hogy egyből a maga lábára álljon valaki. Így először Obermayer is másnál, feltehetően Müller Imre ácsmesternél vállalt munkát. Innen kezdve ellenben tehetsége révén gyorsan ívelt fölfelé a szerencsecsillaga.

Szűk évtized múlva, 1841-ben már önálló vállalkozóként nyerte el a szolnoki Serház fa csatornájának építését, két évre rá, másodmagával javította ki a szolnoki fahidat. Nem sokkal később önállóan foghatott hozzá az életében oly fontos szerepet játszó, az 1844-es jégzajlástól megrongált alkotás újjáépítésének.

A szabadságharc kitörésének évében ő fejezte be a szinte járhatatlanná vált zagyvai Várhíd építését is. Ma már egyik korai munkája sincs meg, de kőből, vasból készült utódaik ma is ott ívelik át a vizeket, ahol egykor az ő ácsszekercéje csattogott.

Egyik munka sem lehetett ráfizetéses Obermayer számára, mivel az 1850-es években már számos magánházat épített a városban, igaz, közben néha megrendelőivel és munkásaival is akadtak nem egyszer anyagi természetű súrlódásai.

Pályája csúcsán tevékenysége már messze túlmutatott szorosan vett szakmáján. Tőkéjét különböző vállalkozásokba fektette, és nem csak ácsmunkával, hanem általános építőipari tevékenységgel is foglalkozott.

Ő emelte Szolnok első emeletes bérházát, a ma a Varga Katalin Gimnázium otthonául szolgáló, egykori „régi posta” épületét, a ma Damjanich János Múzeumként szolgáló volt Magyar Király Szálloda 1860-ból való házát, s a mára lebontott Sipos téri iskolát.

Más településen többek között a kecskeméti zsinagóga fűződik a nevéhez. Emellett a várostól több létesítményt is bérelt. A mai Verseghy Könyvtár helyén állt Fehér Ló fogadón kívül ő kezelte a városi téglaégetőt, amiről a Tabáni Tájházban található O L feliratú téglák is tanúskodnak, a szolnoki borkereskedelem egy részét, továbbá egy malmot is.

Társadalmi tisztségként helye volt a városi tanácsosok között is. A karrier csúcsán jelentkeztek az anyagi helyzete körüli első problémák.

Valószínűleg túlvállalkozhatta magát, mert szaporodó fizetési nehézségei miatt egyre több vitája, pere támadt a várossal. Sorra elveszette bérleményeit is.

Obermayer Lajos 1879. január másodikán felment az általa épített Tisza-hídra, és a jeges folyóba vetette magát. Tettének okát főleg anyagi csődjében látták, de nem kizárt, hogy más is indokolta kétségbeesett lépését.

Hozzátartozóinak halála, az első generációs vállalkozóra nehezedő hatalmas terhek, az akkori pezsgő gazdaságú kor követhetetlenül változó kihívásai is okot adhattak rá.

Holttestét Vezsenynél találták meg, s azonosítását követően az ottani református temetőben adták meg neki a végtisztességet.

Búcsúztatójában Szolnok városa elismerte érdemeit, s néhány hónap múlva alispáni engedéllyel a városba hozták, itt helyezték végső nyugalomra. Amint az akkori tanácsülési jegyzőkönyvben áll: „Obermajer Lajos Szolnok város előrehaladása körül kiváló érdemeket szerzett magának”.

Magánéletéről keveset tudunk

„Szolnok második felépítőjéről”, ahogy kortársai nevezték a jeles pályát befutott Obermayert, nem maradt portré az utókorra. Szintén keveset tudunk magánéletéről.

Szolnokon nősült, körülbelül huszonhét éves korában vette feleségül Ludwig Teréziát, Ludwig Antal és Gulyás Terézia tizennyolc éves leányát. Azt tudjuk, hogy hatéves, Teréz nevű gyermekük 1844-ben elhunyt, és a hetvenes évek második felében felesége sem élt már.

A temetésével kapcsolatos feljegyzésekből még más is kiderült. Egészen pontosan az, hogy először Vezsenyben eltemetett földi maradványait, fia, Obermayer Sándor városi ügyész hozzájárulásával hozták Szolnokra. Így volt egy másik, felnőttkort megért leszármazottja is.