Az aktuális szolnoki közlekedési fennforgásnak is van ám jó oldala

Több városrészben egy időben zajlanak az útburkolat-felújítások, ráadásul ugyanakkor állítják helyre a porladó Várkonyi téri Zagyva-hidat, mint amikor a Szent István Tisza-híd aszfaltrétegét cserélik.

A járműforgalom úton-útfélen félpályás vagy teljes lezárásba hajt bele, s bármennyire is igyekszik kommunikációval segíteni az áldatlan helyzeten a beruházó, még a legszemfülesebb autós is sok esetben kihúzhatatlan dugóba kerül.

Nyilas jegyben születtem, így aztán nem is vitás, hogy a kétszáz év múlva bekövetkező halálomig örök optimista maradok. Nézem tehát a fent említett bosszantó autóslétnek a jó oldalát. Találtam ugyanis.

Ma már ideális esetben – értem ez alatt, hogy a városban sehol sincs útfelújítás – sem lehet, még a keresztény embernek sem, legalább visszafogott szentségelés nélkül eljutni a város A pontjából az Á-ba. A B-be már nem is akarok! Tudom, sok a kocsi, szűk az utak keresztmetszete, bla-bla-bla.

Viszont azt tapasztalom, hogy a gördülékeny közlekedés érdekében az elemi ösztön futárszolgálattal érkezett most a térségbe. Miután minden járművezető kért, s kapott is már bebocsátást valamelyik döcögő autósorba, legközelebb – ha emberséges emlékei felötlenek benne – ő is olykor-olykor maga elé enged egy-egy kocsit.

Rémlik, hogy tanulóvezetőként az oktatóm rebesgetett is erről valamit. Persze, azt is tudom, ha vége lesz az útfelújításoknak, akkor visszaáll a régi „rend”: kocsisorba másikat, másokat beengedni? Soha!