Kerékpározással próbál segíteni a karcagi daganatos betegeken

– Úgy gondolom, hogy a jótékonykodás minden emberben megvan, ­zsigerből kellene, hogy jöjjön, de a mai világban ez nagyon sok emberből kikopott, nem próbálja alkalmazni ezt a tulajdonságát – beszél motivációjáról Laboncz Sándor.

– Hogy nálam ez mi okból jön, nem tudom, személyes indíttatásom nincs. Szerencsére családunkban nincs ilyen súlyos beteg, egyszerűen így hozta az élet. A daganatos betegeken a magam módján próbálok segíteni. Most nem konkrét személynek gyűjtök, ­hanem egy alapítványnak.

– A kilométerenkénti ötszáz ­forint támogatás ötletét a ­Bátor Tábor mintájára alakítottam ki. Az idei út azonban kicsit kacifántosan indult, a tavalyi évhez hasonlóan szerettem volna az országot körbejárni, de aki a kísérő autómat vezette volna, most nem tudott jönni, a megél­hetését kell biztosítania, dolgozik.

Sándornak át kellett gondolnia, hogy mit csináljon, mert a jótékony kerékpározásról semmiképp sem akart lemondani.

– Így jött az ötlet, hogy a Karcag–Kékestető útvonalat csinálom meg június 24. és 28. között naponta, majd 29-én elinduljak a szokásos szepsi versenyre. Számomra most is erőt adnak a súlyos betegek, hiszen amit ők elszenvednek és elviselnek annak érdekében, hogy életben maradjanak, ahhoz képest az én kerékpározás-megterhelésem semmi…

– Viszont azt is tapasztalom, hogy kevésbé ­figyelnek oda rájuk az emberek. Sokan homokba dugják a fejüket, tudják, hogy a rákos betegek élete borzasztó, de ha lehet, inkább kimaradnának belőle. Ezen a magam módján szeretnék változtatni.

– Remélem, a sportteljesítményemen keresztül talán jobban odafigyelnek a beteg emberekre is – sorolja terveit Sanyi, aki arról is szólt, mennyire meg­viselik azok az emberi viselkedések, amit tapasztal.

– Akik felületesen olvassák el a felhívásomat, úgy értelmezik, hogy ez rólam szól. A napokban is odajött valaki hozzám ötezer forinttal, hogy vegyek belőle kaját magamnak – meséli a sportoló. De nem nekem kell a pénz, én csak a nevemet adom a jótékony akcióhoz.

– Azért vagyok a képen, mert így valamilyen szinten hitelességet nyer, ha látják, nem „kamu” az egész. Én csak az eszköz vagyok, hogy felhívjam a figyelmet arra, ha módjukban áll, a kilométerenkénti ötszáz forintos befizetéssel segítsétek az alapítvány céljait.

Ennek megfelelően Sándor pénzt, támogatást senkitől nem vesz át, mindenkit az alapítványhoz irányít.

– A számlájukra lehet fizetni­ – szögezi le a sportoló, aki mellől beszélgetésünk közben el sem mozdul kisfia.

– A SZIM Óvoda Katica csoportjába járok, most vagyok négyéves. Én is szoktam az udvaron biciklizni. Ha majd megnövök, talán én is csinálok ilyet, mint apa, de birkapörköltet is főzök majd, mert persze azt nagyon szeretem… – mondja egy szuszra­ ­Laboncz Sanyika, aki talán tizenöt év múlva már apjával együtt rója a jótékony kilométereket…